Különc vagyok, mindenhonnan kilógok a sorból, mindenhol kell álarc, hogy elviseljenek. Így?

Igazából el szeretném fogadni magam, néha jobban sikerül, aztán visszaesek.

Inkább az nyugtatna meg, ha tudnék róla, hogy van hasonló fiatal, még jobb lenne, ha találnék is hasonlót. Ez az, ami miatt kiírom a kérdést. Igazából van, aki meghallgat, segíteni próbál, egyedül is néha haladok előre. De mégsincs végső megoldás.

Ritkán nézek filmeket és ritkán olvasok regényeket. Néha nagyon emészt a tudat, hogy kellene, meg "műveltség", akkor ideig-óráig aránylag sokat olvasok vagy sok filmet nézek. Ideig-óráig. Egyszerűen nem kívánom ezeket, nem érdekelnek a mások által kitalált sztorik.

Tudom, kell a lélekkel foglalkozni, de azt elgondolkozásokkal, beszélgetésekkel, vallási közösségbe járással szeretem megtenni, saját sztori, benyomások megosztásával, és nem, ahogy bizonyos irodalmi alakok látják.

A színészek, rendezők abszolút nem érdekelnek. Néha próbálgatom magamban, és csak ötöt tudok egyszerre felsorolni maximum, megerőltetés nélkül.

A zeneszöveg se köt le. A fiatalok nagyon nagy része jól elvan, amikor összeülnek, zenét hallgatnak, vele éneklik, odafigyelnek. Én a második szám közepén már unom. A zenének csak a dallamára figyelek, nosztalgiázom, a jövőmet tervezgetem, álmodozom vagy csak egyszerűen elgondolkozom az elveimen stb a dallam alapján.

Szóval nagyon sok társaságokban megszokott általános téma kiesik.

Ezen kívül egy sokadik típus vagyok. Nem tudom, hogy tudok ennyire kilógni.

A vallásos közösségek számomra túl lelkizők. Túl sokszor kellene ott lenni, segédkezni, imádkoni; csak a lélek, csak a lélek, csak Isten fontos stb. Ráadásul ált. a közös téma, hang sincs meg velük. Ettől függetlenül heti 1-2-szer felüdülés közösségbe járni velük, de nem kerülnek ki onnan kebelbarátnők.

A baráti körömben sok az animés. Ott sincs ugye közös téma a mi történt veled, mit tervezel, nyomaszt-e valami -n túl.

Ha összeülünk párakkal, vagy beülünk valahová, akkor... Ilyen modern, lazák, perverzek. Nem értem a poénjaikat, nem tudok lazulni. Rám is rám jöhet az öt perc, mikor a kolbász szón is szakadni tudok, de nálam ritkább, mint bizonyos embereknél...

Mások a színészekről beszélnek, vagy a közös ismerős fiúk kinézetéről és jelleméről. Hát ez se köt le...

Szóval minden barátnővel, baráttal annyi a téma, hogy hogyan érzi magát kívül/belül, mi történt vele, mit tervez a közeljövőben. Kicsit beszél az érdeklődési köréről, egy ideig érdekel, beszélek az enyémről, örülök, ha egy picit érdekli, és ennyi.

De hiányzik egy bizonyos közös hang. Amit másokon látok. Hogy kb. egymás rezdülésein nevetnek.

Hiányzik valaki, akivel mély együttérzéssel lehetek.

Aki nem érti félre azt, amit mondok - mert még amit megjegyezni valónak tartok, az is az átlagtól eltérő -, akit nem fáraszt, aki nem torkoll le - jó vagy rossz indulatból se -, hanem ő is hasonlóan különc.