Lehetek én valaha is boldog?

Én egy ronda lány vagyok. Hiába sminkelem ki magam egyeltalán nem dob rajtam semmit, ha csak lehet még csúnyább leszek. Soha nem szeretett senki. Mindenhonnan kinéznek a rondaságom miatt. Barátaim nincsenek, senki nem akar szóba állni velem. Én már senkihez nem merek közeledni, mert ocsmány vagyok. Igazságtalanság, hogy valaki szép lesz, tehetséges meg okos is, valakinek meg nem jut semmi. Mondanom sem kell, hogy pasim se volt még... A családomtól is kaptam már megjegyzéseket a külsőmre. A testvérem egyenesen undorodott tőlem. Ha segítettem anyámnak ebédet főzni akkor a testvérem teljesen kiakadt, hogy ő abból biztos nem fog enni. A tanárok is folyton bunkók voltak velem. Folyton támadtak a külsőm miatt olyan emberek is akiket egyeltalán nem is ismertem. Én meg persze csak hallgattam, mert megvédeni nem merem magam, meg tudom,hogy értelmetlen, mert tényleg egy undormány vagyok. Most itt vagyok 20 éves, se munkám se semmi. Apám folyton b*szogat, hogy ő tart el engem, de hát mit csináljak ha nincs munka?! Látom rajta, hogy sajnálja az ételt is tőlem. Én meg amilyen ronda vagyok soha nem vesznek fel sehova dolgozni... Annyira egyedül vagyok. Olyan jól esne néha egy-két ölelés. Egyébként járok pszichológushoz is de semmi értelme. Írt fel depresszió elleni gyógyszert,mert szerinte depressziós vagyok, de a gyógyszer nem ér semmit.