Miért érzem azt, hogy legszívesebben hasba szúrnám, vagy fejbe lőném magam?

14/l vagyok, tudom most szinte mindenki elszörnyülködik h "egy 14 éves kiscsaj?! biztos csak figyelemre vágyik... <.<"

De félreértés ne essék, én nem az a facebook-on nyavalygó, önsajnáltató fajta vagyok. Én komolyan így érzek.

Van egy srác, 17 éves jófej kedves meg minden... csak nagyon messze lakik...a helyi és korombeli srácok meg éretlenek... az a baj, hogy bizalmatlan vagyok szinte mindenkivel szemben.. mindig a legrosszabb jut az eszembe: megcsal. Nem vagyok éppen szép lány, nálam szinte csak jobbak vannak.. egyrészt ezek miatt is depis vagyok.

Utálok emberek közé menni, leginkább egyedül vagyok. Szinte minden napom ugyan úgy telik: nappal és délután gép, este sírás.

Úgy érzem az életem egy kalap pacikakát se ér... szinte minden fontos dolgot elcseszek, (ebbe nem szeretnék belemenni) az iskolában is mindenki "emos k***a"-zik.. én nem tartom magam annak, de már egyre jobban kezdek beletörődni h egy semmire kellő lány vagyok.

Eddig azért nem lettem öngyilkos, mert valahogy... nem volt hozzá erőm. Akármennyire is fájt, nem ment. Pedig jó lenne már valahogy véget vetni ennek az egésznek mert nagyon fáj a lelkem. (nézzetek hülyének de ez van... ) mármint... belül tiszta üresnek érzem magam, szeretethiányom van, de ha vki közeledne hozzám akkor eltaszítanám mert nem is tudom... félek a csalódástól..de közben meg arra is vágyom h szeressenek... és nem akarom h még jobban fájjon. Mindenhol szerelmes, csókolózó párokat, szép csajokat és boldog embereket látok... és ez nagyon rosszul esik. A szüleim nem tudják hogy így érzek, ha elárulnám akkor is csak ordibálnának h (volt már rá példa...) "Nekem ne legyél ilyen depis f***, meg emos mer azt utálom stb stb..." apám rühelli az emo-kat meg az ehhez hasonló "dolgokat" szóval... pszihológushoz meg nem merek elmenni, mert .. a szüleim lecsesznének, de ezt már leírtam 1x. nem tudom h lehetne megoldani, én már csak az öngyilkosságban látok lehetőséget...