Milyen jogon szívja az egyre fogyó oxigént a magamfajta értéktelen, jövő nélküli ember?

Elnézést kérek mindenkitől, hogy a személyes szennyesem itt teregetem ki, tudom, hogy mindeninek meg van a saját maga gondja-baja. Sokszor egész egyszerűen utálok élni, főleg amikor szembesülök azokkal a problémákkal, amiket a saját emberi gyengeségeim okoztak. Például: az MA képzésemben a kudarcok jelentős hányadát az okozza, hogy nem tudom időre véghez vinni a feladataimat. Lehet, hogy ez már valamilyen depressziós tünet, de egyszerűen nem látom az életem jövőképét, hogy milyen területen fogok elhelyezkedni, egyáltalán mivel érdemes foglalkozni, hogy a mindennapi betevőt elő tudjam állítani. (A párkapcsolatról, családalapításról már lemondtam, egyfelől nem vagyok az a testileg-lelkileg vonzó ember, akinek a karjába alélnak a nők, ill. a fentiek tekintetében sosem lesz elég pénzem ezekre). Azok a dolgok, amik érdekelnek, inkább viszi a pénzt, mint hozzák. Sokszor érzem úgy, hogy jó lenne meghalni. Egyes rendkívüli szituációkban ez egyre inkább közelít a tettleges kivitelezéshez. Ami visszatart, a családom (bár jobb lenne nekik nélkülem), ill. a kárhozattól való félelem.