Gyakorlatilag mindentől rettegek és távol tartom magam, amiről a fiatalság kéne, hogy szóljon. Mi lesz így velem?

Egy visszahúzódó, otthonülős valaki vagyok, akinek alig vannak barátai, aki akkor örül a legjobban, ha otthon lehet és "elvan magában". Nagyon értelmes srác vagyok, mindig mindenhol a legjobb tanulók között voltam, de félek a korosztályomtól. Nem merek élni. Nem bírok feloldódni társaságban, mindig a kiutat keresem. Az otthon biztonságát. Ezerszer is meggondolom, hogy elmenjek valahova, még akkor is, ha a legjobb barátom hív. Én félek mindentől, ami a kamaszkorhoz tartozik. Nem voltam még viszonzottan szerelmes, nem értem a kortársaim gondolkodásmódját, nem tudom, egy "oltás" mikor komoly, mikor nem, mikor hogyan kell lereagálni, hogy normálisan nézzenek rám... undorodom az ivászattól, félek a részeg emberektől. Az egész egyetemi lét rettegéssel tölt el, amikor minden az ivásról, buliról szól... én ezekre nem érzek magamban indíttatást. Egyébként tudom, hogy ez nem normális, és valahol mélyen én is élni akarok. Ha elképzelem, hogy jól tudok táncolni és egy klubban vagyok és jó barátok vesznek körül, akkor az engem is jó érzéssel tölt el. Valahogy nekem is forr a vérem, én is szeretnék már valamit csinálni. De nem megy valamiért. Csak ha meghallok egy gólyatáboros beszámolót, pusztán attól görcsbe rándul a gyomrom. Másra se vágynék, csakhogy hagyjanak békén, ne itassanak, elszökjek. Félek a kamaszléttől. Egyszerűen csak fel akarok nőni és mindezeket kihagyni és elfelejteni. De van egy részem, ami üvöltve követeli, hogy merész legyek, csókoljak meg lányokat, táncoljak, csináljak hülyeségeket...

A félelmeim fizikai tüneteket, betegségeket produkálnak. Az egyetemtől rettegek. Számolgatom a még itthon tölthető időt. Mi lesz belőlem?