Az, aki félénk, az úgy születik, vagy a tapasztalatai által lesz az?

Énnekem pl. már oviban is voltak önértékelési problémáim, és mai napig annyira félénk vagyok és semminek tartom magam, hogyha pl. beszállok egy beszélgetésbe vagy megszólítok valakit, én érzem magam kellemetlenül, hogy végülis ki kiváncsi rám, meg mindig gyorsan beszélek, hogy legyen vége mert lehet hogy azt gondolja magában az a valaki hogy de gáz vagyok. Még van, hogy a családtagjaim előtt is szégyenlős vagyok (unokatesók, nagybácsi, nagynéni) pedig kicsi korom óta szinte rendszeresen találkozunk. Bár volt egy személy, aki egyfolytában így.. elnyomott, kiskorom óta, tehát tényleg ovi óta mai napig, de nem hiszem hogy ő váltja ki bennem ezt a félénkséget. Mondjuk az önbizalmam 0, 2 barátom van egyből egyiknek csak egy vagyok a sok közül, a másik meg csak azért barátkozik velem mert muszáj. A fiúk is ha rám néznek undorodnak (vagyis nem szó szerint, de én tudom hogy azt gondolják), a szüleim is lehordanak, hogy milyen remete életet élek, nem járok ki a barátokkal, stb. de nem tudok mit csinálni. akár hányszor belegondolok mennyire utálom magam amiért csúnya és félénk vagyok és ez miatt nincsenek barátaim, mindig sírok. Most is eltört a mécses :D na de az a lényeg, hogy ez mint mondtam azóta tart mióta az eszemet tudom, tehát ez bennem van? mindig ilyen leszek? így születtem? mert megváltozni nem tudnék, ha egy emberrel beszélgetek mindig zavarban vagyok, ezen nem tudok változtatni sehogy sem. szinte szégyen érzetem van ha sok ember között vagyok. én ilyen leszek életem végéig? vagy mi hozhatna változást? mert akkora csapás azért nem volt kiskoromban, hogy most 16 éves koromig kihasson.

16/L