Érdemes így élni (bővebben lent)?

Mindig is az a szerencsétlenebb típus voltam, de az eszem vitt előre, jól ment a tanulás, egy időben még társasági ember is voltam. De valami megtört 18 éves koromban, és azóta egy folyamatos hanyatlás az életem mind külsőleg mind belsőleg. Optimista voltam, kismilliószor nekiálltam kimászni a gödörből, de mindig visszazuhantam és egyre mélyebbre... Szégyellem magam. Szégyellem a külsőm, szégyellem a belsőm. Nem tartom érdemesnek magam senki szeretetére és semmire az életben. Félek emberek közé menni, mert annyira szégyellem magam. Mára teljesen érdektelenné és motiválatlanná váltam, már nem tud igazán érdekelni semmi. Tudom, hogy maximum az segítene rajtam, és akkor lehetnék újra teljes értékű ember, ha kb. agyat cserélnének bennem, ami ugyebár lehetetlen...de akkor miért éljek? Semmi hasznom, semmi jelentőségem az életben... Senkinek nem lehetek olyan fontos, hogy tartósan megnyomorítanám az életét a halálommal. Pár heti gyászolás után szerintem mindenki belátná, hogy az ég világon semmi változás nem történt az életében azon kívül, hogy eggyel több sírra kell virágot tenni. Egyébként semmi okom nem lehetne panaszra, a legtöbb ember boldog lenne, ha ilyen körülmények között élhetne mint én, rendezett családom van, nincsenek anyagi problémáink, nívós egyetemre járhatok... egyedül én magam vagyok selejt. Koloncnak érzem magam a szüleim nyakán is.

Aki érzett már így, mint én, az mit próbált meg, hogy kijöjjön ebből? Nem szeretném feladni a küzdelmet, de teljesen belefáradtam a folyamatos kudarcélményekbe. Noha nem pártoltam korábban az öngyilkosságot, az utóbbi időben egyre gyakrabban foglalkoztat a gondolata. Lehet, hogy gyávaság, de tényleg minek úgy élni, ha nagyjából sejthető, hogy soha nem lesz már normális életem...