Mit tehetnék, hogy elfogadjam magam? (Bocsánat, hosszú, szóval, csak ha van türelmed. )

(Megj.: szinte biztos, hogy kapni fogok olyan kommenteket, amelyek ellenzik a bizonyos korokban, hogy "pasit tartsanak a lányok". 13 éves koromtól azért valamivel elkezdtem érettebb lenni, mint a korosztályom, és sok 16 éves tinipi*sa. Ja, és ezt nem csak én mondom, mert gyakran megkapom, hogy tényleg érettebb vagyok, vagy "nem hiszem el, hogy még csak x éves vagy". Ha esetleg valaki olyannal beszélek, akivel eddig még nem találkoztam, és megkérdezem, mennyinek hisz, 16-17nek saccol.)

A helyzet egyszerű: belőlem már elég régen, 5-6. osztályban elkezdték belőlem kiölni azt a kis önbizalmamat is, amit a gyerekek ilyenkor épp hogy csak elkezdenek építeni. Ott ütöttek, ahol értek (néha szó szerint) és kimerítették a cikizés, csúfolódás jelentését. Én voltam a "nyomi", a "fiú" ami azért bántott, mert azért lettem én az osztály "gnómja" mert nem volt mellem! Még ennyi évesen, és fiúkkal próbáltam barátkozni (mivel a lányok kiközösítettek.)

Mire eljutottam hatodik osztály félévéig, teljesen depresszióssá váltam. Nem élveztem az életet, meg akartam halni, mivel már itthon is felütötte a fejét megannyi gond. Teljesen belém épült a sok rosszindulatú vélemény, hogy ronda vagyok, nyomorék, hülye, semmi nőiesség nincs bennem (hogy is lehetne egy ilyen kicsi gyerekben? de ez mit sem számított akkor, ha folyton ezzel szekáltak..) és a többi jelző.

A legjobb barátaim sorra pártoltak el tőlem, csak egy fiú volt, aki kitartott mellettem. Eleinte ő is nagyon irritált, de mikor meséltem arról, mi is történik velem, megértővé vált, mert vele is hasonló volt a helyzet. Kezdtem lelkileg felépülni, és kialakítottam egyfajta lesz@rom életstílust azon lány ellen, aki az ellenem irányuló cukkolásokat irányította. Bevált, hamarosan el is ment az iskolából, mert szinte visszájára fordítottam a dolgokat, hamarosan őt kezdték el gyűlölni.

Ekkortájt vetettem véget egy gyerekszerelmemnek, és beszélgetni kezdtem egy másik fiú iránt, ez talán már hetedik osztályban volt. Már-már vonzódni kezdtem el hozzá, mikor ő eltűnt mindenhonnan, és ha néha el is kaptam valahol, rögtön lerázott. Az a kevés felépített önbizalmam újra összetört - hiszen gondoltam, nem voltam elég jó neki. Talált jobbat, stb. (Így visszagondolva butaság volt ezen bánkódni.)

Egy éve lehetett, hogy engem újra elkezdtek kiközösíteni. Kibeszéltek, elég rosszul éreztem magam. Ekkor jött -kapjon valami nevet- Jakab, aki kedves volt velem a többiekkel ellentétben, sokszor kihívott az utcára, beszélgettünk, elmondtam neki minden panaszomat. Aztán a nyáron még párszor felhívott, sms-eztünk, de mikor találkozót akartam, le lettem rázva.

Nem jelentett nekem ez sokat, csak kicsit fájt. Beleszerettem abba a fiúba, aki régebben támogatott, s ő viszonozta ezt. Bíztam benne, de ő szinte rögtön kijátszotta a bizalmam, úgyhogy rövid egy hét után kénytelen voltam vele szakítani. Újabb fal omlott le, már semmi önbecsülésem nem volt - rossz volt az önértékelésem, és már bízni sem mertem senkiben.

Újra kezdődött az év, nyolcadik osztály. Mindenhonnan kaptam a magamét, csupán egy lány állt mellém, de ő se kifejezetten támogatott, hanem inkább nem rúgott belém még egyet...

Jakab mások mintájára szekálni kezdett, eltűnt a kedvesség amit fél évvel azelőtt mutatott, bunkó paraszt lett. Ahogy egyre több sértést kaptam, immáron csak egy ember nyújtott nekem támaszt, egy újabb fiú (hiszen akivel szakítottam, azt utána csak szapult, sokszor veszekedtünk) volt, bár idősebb, mint én.

Ő mondogatta már egy idő után egyre gyakrabban, hogy igen is fontos vagyok, ne is hallgassak azokra a barmokra, és ha úgy gondolom, senki se szeret, hát ő az ellenpélda, szeret őt. Nem tudtam mire válni, baráti szeretet vagy más, de nekem még ez is jól esett.

Itthon persze a gondok csak fokozódtak, itt is megkaptam, nem vagyok jó semmire, csöves leszek, vagy "segédmunkás is kell" (négyes az átlagom a suliban...)

Szapulni kezdtem magamat. "Ronda vagyok, nem kellek senkinek, mindenki eldob magától, meg akarok halni" és társai lassan visszatértek a világomba... egyre többet sírtam, és kezdtem összeroppanni.

Viszont én a naiv szerelmes beleszerettem a fiúba, aki eddig támogatott, másfél hónapra rá pedig össze is jöttünk. Pár hónapig rendben volt minden, kezdtem egészen szépnek találni magamat... és akkor újabb csapás.

Megint megkaptam mindenkitől, hogy ronda vagyok. Kiderült, hogy Jakab mennyiszer beszélt ki ugyanúgy a többiekkel, hogy úristen, rusnya, pattanásos, hát hogy áll az a fogszabályzó, és a többi. Ezt pedig a többség helyeselte.

Most már akárhogy bizonygatja kemény két ember, hogy hülyeségeket beszélek (Jajj, szerintem pedig akkor is szép vagy; változol még, előtted az élet; ne aggódj már a melleid miatt, nőni fog az még) nem tudok már senkinek se hinni ilyen téren. Akármennyire is hülyeségek miatt aggódok, az önbecsülésem megszűnt létezni. Én ezt nem akarom, újra normálisnak szeretném érezni magamat, nem egy rusnya dögnek.. bocsánat, hogy ennyit írtam, de ki akartam adni magamból mindent, háttérinfókkal együtt.

Hogyan lehetne több önbizalmam? Kezdek már elveszni... 15/L