Iszonyatosan fájdalmakat érzek. Lehet erre megoldás?

There are nights, so vacant and hushed, I can feel the texture of my tattered soul moving within me.

Black tar, dripping, sticky and thick.

A soft, slow secretion of indifference slopping through the hollow suit I use as a body.

They say these are the words of a damaged mind.

But not I.

To me, this is insurgency.

I used to dream of being inside the womb.

Fetal universe, black holes and emptiness.

Orbiting the massive planet of my mother's booming heart.

Tiny yolk body, tethered like an astronaut, adrift in the tranquil spume of desolate bliss.

Tiny fingers inching from chubby stems,

reaching for that great thumping whoosh of blood and power that wobbled like a snarling god above me.

My fibrous head translucent as a bell jar,

would search with great staring eyes deep into the godless dark for a light,

for a sign, for anything other than indifference.

But the universe would never oblige.

Look upon me: a daughter of a child and a monster.

Frozen without cold feeling nothing unsure, uninspired, veins full of air, soul fading into the umbra

Who are they to say what is moral when they are broken?

Who are they to say anything about us?

All this, all this,

and I want to sledgehammer

and leave nothing but dust

to dust

to dust

to dust

Strangled by a Bible Belt

Strangled by a Bible Belt

Strangled by a Bible Belt

Strangled by a Bible Belt

Strangled by a Bible Belt

Strangled by a Bible Belt

Végül is ez a lényeg. Jobban nem tudnám mefogalmazni. Persze ez költészet. Érti, akinek van rá füle és érzékszerve.

Nos, akkor megkíserlem megfogalmazni, hogy pontosan mit is érzek. A fő kérdés az lehetne hogy: Összeroppanthat-e a magány? Lehet-e, hogy a magány és a félelmek teljesen elferdítsék, eltorzítsák a személyiséget? Mostanság már sírni se tudok, olyan mértékű belül a fájdalom, hogy nem tudok megkönnyebülni.

Egy ideje a képzeletemben élek egy lánnyal szerelemben, de a valóságban semmi megvalósítás, nem tudok kialakítani kapcsolatokat az emberekkel. Úgy vélem Aspergeres vagyok, vagy valami ilyesmi. Valószínű a gyerekkorom miatt, mindig bántottak a másságom és furcsaságom miatt, ráadásul az apám is rettenetes módon bánt velem.

Mindegy, ez már legalább elmúlt, idén lettem 23 éves.

Csak hát így nem lehet élni.

Ezért is tettem fel az egyik Otep dal szövegét, hogy szemléltessem valamiképpen az élet reménytelenségét és kilátástalanságát. Illetve legfőképpen az én életemét.