Ez beteges vagy csak azért veszem észre magamon, mert különös vagyok ezzel?

Nem érdekelnek az emberek úgy különösebben. Nincs empátiám, de próbálok valamennyit magamra erőltetni. Próbálom az embereket meghallgatni, odafigyelni rájuk. Ha pl. betegek, akkor megjegyezni ha jobban vannak, hogy jobban néznek ki - de nem túlzásba víve stb. Próbálok közvetlen lenni, ami néha sikerül is.

Tehát nem is ezekkel lenne a problémám.

Hanem az érdeklődéssel...

Nekem kimaradt a tiniéveimből a fiúk hajkurászása, a diákszerelem, a lánytársaim kibeszélése. Ezeket nem is bánom. Nem azt mondom, hogy soha nem beszéltem ki senkit, és azt se mondom, hogy nem faggatom ki rendszeresen azokat a barátnőimet, akiknek van pasijuk, de... akkor is.

Egy átlag lánynak fő témái a társai. A pasik ill. a saját nem. Nálam ez majdnem teljesen hiányzik.

Filmnézős se vagyok és regényolvasós se. Ha mégis megnézek egy filmet, elolvasok egy regényt, akkor az állatokról szólókat, a családregényeket, a kirándulásról szólókat szeretem, illetve a nevettetőket. Aztán rájöttem miért: mert ami csak az emberi jellemről, érzésekről szól, azokat unom, nem bírom végignézni.

Az irodalomban is azokra a versekre figyelek fel elsősorban, amik pl. a természetről, állatról vagy egy városról, folyóról stb. szólnak.

Azt se értem, hogy miért nincs több zeneszám, ami a környezetvédelemről ill. az egészségről szól. Szerintem ezt a két témát is kiválóan dalba lehetne foglalni.

Amik érdekelnek, amikről elfilozofálgatok, azok mind megfogható, tárgyias dolgok. Nem emberek - bár néha emberhez kapcsolódóak. Ilyenekről olvasok utána szabadidőmben, ilyenekről írok, ilyeneket fotózok.

Ez normális? Vagy továbbmegyek... esetleg van még ilyen ember, csak nem olyan látványos?