Hogyan gyűrjem le a beteges félénkségemet mielőbb?

Elsőéves egyetemista vagyok, német szakon és nagyon tetszik a szak mindenki jó fej, de! végigrettegem az órákat, mert mindenkinek tökéletes a kiejtése, az enyém meg nem annyira jó, ezért inkább megsem szólalok, de ettől meg úgy tűnik mintha semmit sem tudnék. Az is baj,hogy nem érzem magam szépnek, vagyis borzalmasan csúnyának érzem magam, az egyetemen annyi gyönyörű lány van, sőt szinte csak lányok vannak, olyan szép mindegyik és legszívesebben sírva hazaszaladnék és elbújnék. Alapból már attól rettegek, ha kilépek az utcára, itthon tudok csak igazán felszabadult lenni a szobámba illetve a barátaim előtt, de az utcán már pánikba esek, hogy az miért szebb mint én, az meg olyan csúnya, de miért van akkora önbizalma és pofája, ha ilyen csúnya, az meg hogy néz rám, stb. szóval elég rosszul érzem magam, de ugyanakkor ki is vagyok éhezve a figyelemre, a bókokra, a dicséretekre. A szemináriumon meg kell szólalni, vannak olyan lányok akik nem értik az anyagot, olyan magabiztosan mondják a rossz választ, mintha az lenne a jó, van egy molettebb csaj az évfolyamon, minden porcikájára ad, ki van cicomázva és úgy tűnik jól érzi magát, nekem meg jó az alakom és mibe járok? Bő pulcsiba, 1 számmal nagyobb nadrágba, ami lóg rajtam és lehajtott fejjel. Annyira utálom, hogy ilyen vagyok, persze tudom mitől vagyok ilyen, a gimnáziumba reggeltőlestig csúfoltak az osztálytársaim, hogy te ilyen vagy, te olyan vagy, és annyira beleverték a fejembe, a kedves tanáraimmal együtt, hogy nem tudom kiverni onnan. Folyamatosan kevésnek érzem magam, mindig a szép nők fotóit nézem, kb az egész arcomat szétműtetném, meg szanaszétdúsítanám a hajamat. Minderre még rátesz, hogy 1 évig egy idős pasi szeretője volt, aki mindennel etetett, és későn jöttem rá hogy csak éppen kihasznált és sosem szeretett. Mondjuk nekem ő sem tetszett ,de azért mentem bele ebbe, hogy legyen valakim. Szóval elég nehéz életem volt eddig, bár hozzáteszem magamnak nehezitem. Annyira félek, annyira szégyellem a külsőm, nem tudok elvonatkoztatni, mindig másokhoz mérem magam, mindig arra vágyom hogy szép legyek, hogy a középpontba legyek, hogy egészséges életem legyen, hogy elmerjek menni és azt csinálhassam amit szeretnék. Csak végletekben tudok gondolkodni, nálam nincs olyan hogy jó, vagy éppen jó, vagy tökéletesen a legjobban akarok valamit, vagy ha ezt nem tudom elérni akkor semmit. Ha egy versenyen nem lehetek az első, akkor legyek az utolsó. Nem szeretek második lenni.

Hogyan szeressem meg a testem, hogyan elégedjek meg azzal amim van és hogyan ne álmodozzak arról, ami nincs, ne sóvárogjak az után, hogy tud a legtöbb lány önfeledt lenni? Most éppen ott tartok, hogy el sem tudom képzelni, hogy engem szerethetnek, hogy tetszhetek egy fiúnak...

szóval mindenütt azt irják, hogy a képzelet ereje, ha eltudod képzelni, de én még elképzelni sem tudom, nem merem hogy szerethetnek.

Van egy barátom neki egészséges vagy még többis az önbizalma, jól érzi magát a bőrében, lusta, és nem vágyik többre, mint amije van. Én folyamatosan többre vágyom...