Ki a példaképetek?

Nekem a kutyáim. Közülük is a legfiatalabb, az a kutya, aki több szenvedésen átment, mint kellene. Még alig múlt fél éves, de az élni akarásról az egész világnak gyönyörű példát mutatott.

Tavaly ő és a testvérei átmeneti szállást kaptak az udvarban. Négy, koromfekete, fehér tappancsos kiskutya. Négy hónaposak voltak. Az, hogy idejöttek, nem véletlen. Félek embernek nevezni egy olyan élőlényt, aki így bánik egy alomnyi kutyával. A négy kis csöppség, oltatlanul, teljesen védtelenül (könyörgések ellenére) sintértelepre került. Viszont a gyepmesteri telepen nem volt már több hely, ezért nekik csak egy csapda jutott. Négy, védtelen élet bezárva egy olyan helyre, ahol mindenféle fertőzésnek ki lettek téve. Amikor hozzánk kerültek kiderült, hogy a négy kiskutyából három beteg.

Aki jártas a szakmában, vagy kutyázik, tudja, hogy milyen veszélyes betegség a parvo. Az egyik kutya minden bizonnyal parvovírust kapott a telepen. A másik kettő, aki még lebetegedett, nos, őket biztosra nem tudjuk, de soha senkinek nem kívánom azt az egy hetet, amit a beteg állatokkal töltöttem.

Amint kezdődtek a tünetek: étvágytalanság, bágyadtság orvoshoz jártunk, majd később orvost hívtunk. A kutyák folyamatosan hánytak, megállás nélkül. Enni nem is volt szabadniuk, nem is adtunk nekik, miután hánytak mindig egy kis friss vizet ihattak. Természetesen pár perc múlva az is a padlón landolt. A három kutya iszonyú szenvedéseken mehetett át. Éjt nappallá téve őrködtem mellettük, hogy felmoshassam a hányást, megitathassam őket és ami a legfontosabb: hogy velük legyek. Amikor már kezdtem lemondani róluk, az egyik kutyus megnyalta a kezem, rám nézett, és szinte azt mondta, hogy "Mi nem adjuk fel, csak segíts...". Minden egyes kéznyalogatás, minden egyes pillantás erőt adott ahhoz, hogy segítsek nekik.

Egy hétig küzdöttünk értük. Az utolsó nap, amikor reggel kimerülten aludtam a család többi tagja ébresztett, hogy a kutyák egyre jobban vannak, már járkálnak, de a folyamatos hányás nagyon megterhelte a szervezetüket, viszont élnek. Kivéve az egyik. Neki nem javult az állapota. Ezúton is szeretnék a kiskölyökre megemlékezni, aki küzdött, de fel kellett adnia a csatát. Örökké emlékezni fogunk rád.

De, ami pótolta a kis csöppség hiányát, az az, hogy a másik két kutya felépült. A következő napokban csontsoványan, de immár egészségesen járkáltak a lakásban. Hihetetlenül boldog voltam.

Már így is elég hosszú voltam, azt hiszem... a legfontosabb, hogy az egyik kutyát megtartottuk. Aki ennyit küzdött az életért, aki négy hónaposan nagyon közel állt a halálhoz, na ő, ő az én példaképem. Ránézek a mostmár gyönyörű, 8-9 hónap körüli kutyára, aki vidáman csahol és minden nap megköszöni, amit egykor érte tettem.

Ő ébresztett rá arra, hogy sohasem szabad feladni, mert a rossz után már csak jó következhet. Köszönöm, Belfi.

És köszönöm azoknak, akik elolvasták ezt. Elnézést, hogy túl hosszú voltam, de azt hiszem Belfi megérdemel ennyit. És, ha már ennyit írtam, azt hiszem, ez a pár sor már nem is tesz rá sokat:

PETŐFI SÁNDOR: A FARKASOK DALA

Süvölt a zivatar

A felhős ég alatt,

A tél iker fia,

Eső és hó szakad.

Kietlen pusztaság

Ez, amelyben lakunk;

Nincs egy bokor se', hol

Meghúzhatnók magunk.

Itt kívül a hideg,

Az éhség ott belül,

E kettős üldözőnk

Kinoz kegyetlenül;

S amott a harmadik:

A töltött fegyverek.

A fehér hóra le

Piros vérünk csepeg.

Fázunk és éhezünk

S átlőve oldalunk,

Részünk minden nyomor...

De szabadok vagyunk!