Lesz még nekem szebb életem? Olvassátok

Sziasztok! Igazság szerint nagyon sok minden nyomja a lelkemet, amit valamilyen módon szeretnék kiadni magamból. Mivel nincs kinek elmondani a bánatomat, itt kiírom magamból, kiváncsi vagyok a véleményetekre. Előre is köszi azoknak , akiknek van türelmük végigolvasni.

Szóval...kezdeném azzal, hogy 19 éves lány vagyok, Pest megyében élek. Jelenleg nem járok iskolába, nem is dolgozom. Ami a legjobban bánt az az, hogy nincsenek barátaim. Igazából ez az egész történet akkor kezdődött amikor bekerültem a középiskolába. Egyszerűen nem találtam a helyemet, ide-oda sodródtam egyik bandától a másikig így aztán nem alakult ki barátság senkivel. Az első 2 év szó szerint katasztrófa volt, mégcsak oda sem tudtam menni senkihez(jobban mondva nem mertem), féltem az elutasítástól. Hála istennek a 3.évtől összeszedtem magamat és nagyon sok mindenkivel jóban lettem, de sajnos ez még mindíg nem voltak barátaim, csak úgy elvoltunk az iskolában. Amikor elhívtak valahova nem mentem el, mert azt gondoltam, le se fognak majd sz.rni ott, nem tudok majd miről beszélgetni velük. Amikor mégis elmentem, nagyon rosszul éreztem magam, szinte hozzám se szóltak, egész végig csak piáltak meg cigiztek amit én utálok, így eléggé szorongtam ilyenkor. Ráadásul pasikat is fel akartak szedni, meg versenyeztek, hogy ki smárol több pasival, ekkor szintén kellemetlenül éreztem magam, ez nem az én stílusom, hogy idegeneket lesmárolok....és ilyenkor ott álltam mint egy hülye és néztem, hogy mit csinálnak. Persze az ilyen bulik után rendszerint kikészültem...mindig elhatároztam, hogy többet nem megyek de aztán 1-2 x mégis elmentem, mert nagyon szerettem volna egy kicsit fiatalnak érezni magamat. Aztán persze később mindig rájöttem, hogy ez az egész annyira erőltetett...Félreértés ne essék, én imádok bulizni, hiába voltam csak kb 3-4 x eddig életemben, de imádok táncolni(sokan mondták már, hogy nagyon jól táncolok). Viszont az a baj, hogy nekik nem arról szólt az egész, csak a piálásról, volt, hogy még táncolni sem akartak, akkor meg minek mennek iylen helyre? Piálni máshol is lehet... Na mind 1 szóval ez egy nagy szívfájdalom nekem, hogy nincs legalább egy barátnőm akivel ki tudnék mozdulni, elmenni pl. táncolni.Pár napja is hívtak valahova, de nem mentem el, mert úgyis tudom, hogy mi lesz a vége, elköltöttem volna egy csomó pénzet piára, csak , hogy ne lógjak ki a sorból, meg elszívtam volna egy dobozzal....Másrészt pedig ilyenkor mindenki tök jól felöltözik, kivéve én...

Igazából még ez sem érdekelne, ha lenne legalább 1 barátnőm...De valahogy nem érdeklem az embereket, nem vagyok elég trendi:D.

Még barátom sem volt soha, és szerintem nem is lesz. Legalábbis nehezen tudom elképzelni. Már az lenne a furcsa ha lenne, szerintem engem már így szokott meg mindenki. Egyébként meg senkinek sem tetszem, valószínűleg mert kövér vagyok. Kicsit néha már cikinek érzem ezt az egészet, szerintem az ismerőseim rajtam röhögnek, hogy milyen nyomorék vagyok,hogy nincs "párom":D Szóval lényeg a lényeg, egyedül vagyok, nem kellek senkinek. Néha egész jól elvagyok, abszolút nem foglalkozom a dologgal, néha viszont egyik pillanatról a másikra(általában amikor meglátom mások képeit a közösségi oldalakon) rámtör az a szörnyű érzés, hogy mekkora egy nyomorék vagyok, és, hogy így megy el a fiatalságom.Ilyenkor úgy kell összekaparnom magamat, annyira kikészülök.Néha azzal nyugtatom magam, hogy nem az én hibám, hogy nincs barátom, hanem azért nem tudok közeledni egy fiú felé, mert nem volt egy rendes apám, egy hiteles szülői minta előttem, és ezért nem tudok úgy közeledni senki felé...ez valószínűleg így is van, legalábbis ez az egyik ok. Mostanság abban reménykedem, hogy majd a főiskola(most szeptembertől)....majd ott szerzek barátokat, majd ott lesz egy fiú aki megtetszik stb stb... De addigra még össze kell kapnom magamat, mind külsőleg mind belsőleg.

Még annyit leírnék, hogy apám nem normális, pszichopata, állandóan ordítozik, persze vannak normális pillanatai is, meg én visszadumálok neki, és olyankor meghúzza magát sokszor, de ő ilyen kis semmiségeken kiabál, pl. ha leejt valamit, szóval jelentéktelen dolgokon. Ahelyett, hogy a fontos dolgokkal törődne, a család a csőd szélén áll, és a hülye bizniszei miatt most a házunkat is le kell adnunk...

Azt hiszem ennyi elég, pedig tudnék még mit írni,akár egy egész könyvet. Még egyszer köszi annak aki végigolvasta.

Vélemények?