Pszichológusok! Csodabogár lennék?

Nem fényezni akarom magam, de kisgyerekként már felismertem és azóta is úgy élek, hogy:

-Ha valaki mérges, döhöng a környezetemben, akkor nem akarom mindenáron leállítani.

-Sosem szegezek senkinek elvárásokat.

Lobbanékony természet vagyok. Sokszor előfordul velem, hogy dührohamot kapok. Ekkor apám, tesóm, (anyám még élt) mindenki egyből nem megnyugtatni, hanem leszedálni akar, mondván, hogy őket idegesíti a mérgességem. Nem az oka, nem az, hogy velem mi van, hanem az ő nyugalmukat zavarja. Ilyenkor apám olyan ocsmányul rámförmed, hogy az alapidegességen túl még ingerültebb leszek. Érdekes, én soha nem szólok rá senkire, inkább megvárom, amíg lehiggad. (Ez spontán hamarabb megy, mint forszírozva)

A másik, meg az "aszittemek". Szülő(k) testvér indirekt módon "közölt" elvárásai. Azaz csak úgy általában megjegyezve, célozva, aztán ha nem találom ki magamtól, akkor jönnek a frusztrált szemrehányó "aszittem"-ek. (amikor elvárnak olyasmit, amit nem konkrétan kértek, csak indirekt)

Ezt én sosem csináltam, mert lealacsonyítónak tartom(mindkét félre nézve) és eszembe sem jutott sosem így viselkedni. Szükségtelennek tartottam.

Csodabogár lennék? Vagy kiskoromban bizonyos tekintetben felvilágosultabb lettem volna, mint sokkal idősebb felnőttek, akik nem ismerik fel bizonyos "manírok" felesleges mivoltát?