Mi lesz velem? Minden napom csak azzal telik, hogy aggódok amiatt hogy sosem tudok a mostani helyzetemből kilépni.

Szóval az van, hogy 16 éves vagyok, és próbálok azok a rohadt hétköznapok közé kevésbé unalmas és szürke tevékenységeket szervezni, itt arra gondolok, hogy szórakozóhelyekre, koncertekre eljárni, kocsmázni, vagy csak simán találkozgatni emberekkel a városban. Én ezt fontosnak érzem, mert 16 évesen nem szeretnék otthon punnyadni, mert egész eddigi életemben ezt csináltam, és most már úgy érzem, hogy ez nekem kevés. A mostani helyzetem úgy áll, hogy kb 1 éve már járok bulizni, de mindig az van, hogy a nővéremmel megyek, aki 19 éves és viszonylag jó a kapcsolatunk, örülök hogy velem van, mert sok mindenre tanít, tulajdonképpen ő vitt bele először ebbe az egészbe, és amikor én belekerültem ő már rájött hogy mégsem olyan jó, ha én megyek vele bulizni, és látom rajta, hogy bár szeret engem, de mégsem örül mindig, hogy a nyakán lógok. A társaság, amibe járunk (elég nagy baráti társaság, amibe úgy szépen összeszámolva vagy 30-40 ember is beletartozik) ők nagyon jófejek, jóban is vagyok velük, úgy kb 18-25 éves korosztály, és tényleg jó minden, csak az a baj velük, hogy én egyszerűen nem tudok egyikükkel sem úgy "mélyebb" kapcsolatot kialakítani, tehát egyesével egyikőjükkel sem tudok beszélgetni, csak társaságban. Az a helyzet, hogy én egy nagyon társasági ember vagyok, de egyénenként nem tudok kommunikálni senkivel, igazából barátaim sincsenek, csak olyan akivel meg nem szívesen megyek bulizni, meg amúgy is csak ilyen gyerekkorból maradt barátnő. Én egyfolytában emiatt borzasztóan félek, hogy soha nem jutok ezen a szinten tovább, ez a mindenkivel egy-két szót váltós röhögős viszonyban leszek, de soha senkivel nem tudok majd semmilyen barátságot kialakítani, mert megyek én mindenhova, jól is érzem magam, szívesen is látnak, de ha eltűnnék és sose látnának többször, fel se tűnne nekik. Pedig igazából nem vagyok egy olyan negatív ember, van humorérzékem, normális zenét hallgatok (oké, ez relatív.), van egyéniségem... (nem egózok, tényleg így van) Kb a nővérem árnyékában vagyok, mindig csak oda mehetek, ahova ő megy, és nélküle nem is tudok sehova menni, mert nem engednek el, és igazából nem is tudnék kivel menni. Így teljesen függök tőle, oda megyünk, ahova ő akar, és nem mondhatom azt, hogy de igenis én ide akarok menni mert érdekel ez a koncert, akkor rögtön le vagyok cseszve... ha neki kedve szottyan hazamenni az utolsó busszal (11-kor), akkor megyünk, ha unatkozik, megyünk máshova, leszid ha olyat csinálok ami nem tetszik neki... Nem tudom mi legyen... Félek, hogy sosem jutok ki ebből a körből...