Hogyan lehet elfogadást, megbocsátást "tanulni"?

A megbocsátást tanulni nem lehet,ennek szivből kell jönnie.

Én úgy érzem minden ember képes erre,még te is.

Az elfogadást, már rég megtetted,hiszen együtt tudsz élni ilyen gondokkal,sérelmekkel is.

Attól tartok, ez csapda. Ilyen értelemben nem szabad megbocsátani, annak egészen más az útja.

Amit itt leirtál átélt élményekként, az bizony elég komoly abúzus. Nincs rá jó magyar szó, kb. ,,bántalmazás'', ,,kegyetlenség'', az abúzus azért jobb kifejezés, mert az érzelmi abúzus is beleérthető. Az önértékelésed, önbecsülésed tudatos rombolása Édesapád részéről. Persze Magad is irtad, hogy volt itt testi bántalmazás is. Az anorexia pedig a testképed sérülésére utalhat (hogyan látod saját Magadat).

A békités, megbocsátás itt szerintem súlyos zsákutca (legalábbis ebben az értelemeben). A kegyetlenségre nagyon más szabályok vonatkoznak, mint a legtöbb kapcsolati problémára. A kegyetlenség magától nem szokott meggyógyulni, nagyon könnyű egy végtelen ördögi körbe belekerülni, ahonnan nagyon nehéz a kiszállás. Könnyen alakulnak ki olyan függőségek, öncsalások, hogy az ember ,,belülről' nem is tudja felmérni pontosan, mi mindent is vesztett, mi minden roncsolódott is már össze a saját lelkében.

Ennek az egész témakörnek külön tudoménya van. Angol wikipédián

[link]

keress rá az alábbiakra:

,,posttraumatic stress disorder'', ,,psychologcal trauma'', ,,Child abuse''.

magyar anyagot leginkább akkor találsz, ha ,,családon belüli erőszak'' témakörben keresgélsz. Ami az Általad is leirt utóhatásokat illeti, kiindulásképp itt egy jó összefoglalás:

[link]

A legfontosabb dolgok:

* ,,Belülről'' általában nem lehet elindulni. Mindenképp előbb ki kell szállnod a helyzetből. Amig benne vagy, nem érzed a tényleges rocsolás valódi mértékét, mert a Benned lévő énvédő mechanizmusok ,,megvédenek'' ettől a tudattól, azon az áron, hogy igy nem látod igazán, micsoda rombolást is csinál mindez Benned. Szóval ki kell lépni a bántalmazzótti helyzetből. Tudom, fájdalmas lehet ezt az érzelmi leválást elfogadni, no meg végigcsinálni is (önkormányzat, családsegitő, anya-gyerek szálló, más rokon, albérlet), de ha benn maradsz a helyzetben, akkor szerintem szinte lehetetlen lesz elindulni is. Ezek a poszttraumás dolgok, szorongás, önértékelési zavarok, amiket leirtál, nem múlnak csak úgy el maguktól az idővel, súlyosbodhatnak is, szóval mindenképp ki kell lépni a bántalmazásos helyzetből.

* Az abúzus utóhatásai nem kezelhetetlenek, de kezelni viszont tényleg kell őket, maguktól nem múlnak el, még akkor sem, amikor már kiléptél a helyzetből. Kezelés nélkül megmaradnak a poszttaumás tünetek (önértékékelési zavarok, depresszió, szorongás, súlyos esetben rémálmok és a szörnyű emlékek élénk, filmszerű visszaidéződése). Ezeket mind ki kell kezelni, szakemberrel. Nem lehet és nem is szabad csak úgy elfelejteni, megbocsátani, ez nem akarat kérdése, egyszerűen lehetetlen, sőt veszélyes. Szakember kell.

* A düh természetes, anélkül megbetegszel. Nem is szabad elfojtani, nem szabad mindenféle megható-békitő dologba burkolni. Persze irányitani, vezetni lehet a dühöt, ehhez értő szakember kell, pszichológus.

* A dühön kivül bizony még a gyász is természetes és szükséges: átérzed, mi mindent is vesztettél. Ezt sem lehet megspórolni.

Első lépésként mindenkép pszichológus kellene, de olyan, aki efféle abúzusos-bántalmazásos dolgokhoz is ért. Ha félsz, legelső lépésként elindulásként megadok egy ingyenes, online tanácsadó oldalt

[link]

Főleg olyat érdemes keresni, aki családon belüli krizishelyzetekhez, abúzusokhoz ért.

[link]

Valószinűleg fontos lesz az is, hogy külön kerülj Édesapádtól, enélkül könnyen fordul át minden puszta öncsalásba. A kegyetlenségnek sok oka lehet, ezek egy része olyan, hogy Te úgysem tudhatsz segiteni rajta. Például a Édesapád esetleges pszichopátiája is lehet oka a kegyetlenségének. márpedig a pszichopátia gyógyithatatlan, úgy tudom. De még ha nem is ez lenne a kegyetlensége oka (lehet sok más oka is), és még ha tudnál is segiteni Édesapádon, akkor is előbb ki kell szakadnod, aztán majd tiz-husz év múlva szó lehet a segitségről, addig viszont nagyon nagy annak a veszélye, hogy visszaránt Téged az erőszak hálójába, mert a bántalmazás beleépül az emberek személyiségébe, szóval észrevétlenül is visszatérhet fokozatosan.

Bocsánat félreérthető volt a válaszom nyitása. Azt, hogy ,,Ez csapda'', NEM direkt az előttem szóló Válaszoló véleményére mondtam, hanem magára az egész megbocsátás dologra, történjék akármilyen formában.

Még ha esetleg mód is lenne rá, ahhoz sok kell : leválás, düh, düh kifejezése, megtisztitása, az elvesztett dolgok felmérése, meggyászolása.

Ezenkivül kellene ehhez az Édesapa belátása is, annak teljes feldolgozása, hogy mindaz, ami ment az igenis KEGYETLENSÉG, igy, néven nevezve, kimondva, nem megszépitve, szóval abúzus, bűncselekmény.

Továbbá a pontos veszteségek felmérése, belértve az énkép és a testkép roncsolódását, a tehetségek esetleges szétforgácsolódását, a poszztaumás tüneteket, amik eltartanak még pár évig, még pszichológusi kezelés mellett is.

És még ha mindez a belátás össze is jönne az Édesapa részéről, akkor sem szabad a megbocsátásnak KÖTELEZŐnek lennie, mert a kötelező jelleggel éppen a megbocsátás lényegeveszik el. El kell fogadni, hgy ,,NEM''-et is mondhatunk rá, mert az már álságosos, ha kényszerhelyzetben ,,bocsát meg'' az ember (még ha csak erkölcsi a kényszer, akkor is).

Szóval az érzésem, hogy a legelső lépés a megbocsátás helyett inkább a leválás, meg a poszttraumás tünetek feldolgozásának megkezdése pszichológussal, mert különben örökké visszatérhetnek. Pszichológus ahhoz is fontos, hogy a leválás jól sikerüljön.

Az angol wikin egy linket rosszul adtam meg. Egyszerűség kedvéért megismétlem mind a három angol linket (azt is, ami eredetileg is jó volt)

* [link]

* [link]

* [link]