Milyen szinten probléma, ha úgy érzem, hogy "kevesebbet érek másoknál", továbbá, hogy "úgy érzem, hogy nem lehetek egyenrangú másokkal"?
Bocsánat a kérdésért, vagy ha túl sok hülyeséget írnék.
A problémám alapja, hogy úgy érzem, hogy nem érek annyit, mint a "normális" emberek, és soha nem is fogok annyit érni. Ez a gondolat teljesen kikészít és állandóan rosszul érzem magam miatta. Még a leghitványabb incel vagy troll az oldalon is olyan, hogy "biztosan jobb, mint én".
Bár tisztában vagyok vele, hogy vannak jó (vagy csak simán jobb) tulajdonságaim, ezekkel sokra nem megyek. Állandóan félnem kell tőle, hogy mikor szól be valaki, tesz megjegyzést, vagy csak érezteti, hogy én kevesebbet érek, mint a többiek. Sosem tudok felszabadult lenni, úgy érzem meg kell felelnem másoknak, hálásnak kell lennem, ha bárki, bármilyen kontextusban egyáltalán szóba áll velem, és persze mindig csak idő kérdése, hogy mikor lesz az a pont, hogy "elhagy" és többé nem beszél velem. Érthető módon egy kapcsolatot sem tudnék fenntartani, maximum ideig-óráig eljátszom, hogy nincs semmi gond, de később persze úgyis kiderül az igazság.
Jelentéktelen senki vagyok, akinek a véleményét nem hallgatják meg, akire alig emlékeznek és aki nem számít. Nem tudom van-e itt vagy bárhol olyan ember, aki ezt átérzi. Nem érzem magamat egyenrangúnak másokkal, és szerintem mások is így kezelnek (hülyének néznek, vagy épp sajnálnak "szegény hülye" - és ami a legrosszabb, hogy azért vagyok annyira okos, hogy ezt észrevegyem). Sőt, vannak erősségeim is, csak ezt senki nem értékeli, nem számít, nem fontos. Elvesztegetettnek érzem az életem, aminek jó vége úgysem lehet.
Én ebbe belefogok őrülni, és egy nap ez lesz a végzetem, mert ebből csak egy kiút létezik, de nem akarom ilyen könnyen feladni. (Mondjuk lényegtelen ez is, mert senkit nem fog érdekelni, ez sem)
Bocsánat a hülye kérdésért, nem tehetek róla, hogy ilyen vagyok. Vagyis persze de, de csak merőben más origóból.
válasza:
válasza:Ezt próbálták belém verni és belém nevelni éveken keresztül amit te itt leírsz. Szó szerint. Mondva is volt, cselekedve is és mindent megtéve, hogy ez sikerüljön.
Nem jött össze nekik és sosem fog összejönni. Mert vannak jó emberek, jó kisegerek-mint a Hamupipőke mesébe-akik csendesen segítik az embert, és akik az ilyen mocskoknak keresztbe raknak, és nem engedik, hogy egy kamasz gyereket totálisan tönkre vágjanak, mert agyilag betegek.
Kössz, hogy ilyen gyönyörűen leírtad mi folyt pár évtizede.
Én aki az elszenvedője voltam ilyennek-sosem lettem volna képes igy összefoglalva ezt leírni.
De hát te leírtad és ok nélkül-nincs okozat, ugyi? "kedves".
1.
Ha tudnám, legalább megpróbálnék rajta javítani. Az a gond, hogy nem tudom, pontosan miért is van ez.
De sosem tudom jól érezni magam, mert mindig bennem van a félelem mások véleményétől, attól, hogy elítélnek és ott az a kis állandó "zabszem" a hátsómban, hogy ha beszélek valakivel, tuti, hogy ő a jobb, én pedig a rosszabb. Nem vagyok olyan okos, hasznos, eredményes, sikeres vagy akárcsak érdekes, mint a másik fél. Mindig alárendelem magam, ráadásul mindezt nem tudatosan, hanem ösztönösen, és bár vannak megvillanásaim, epizódszerepeim, de még a saját életem főszereplőjének sem tudom érezni magam, mert annyira jelentéktelennek tartom magam.
Sokat vagyok egyedül, mert még az is jobb, mint ezt érezni. Csak hosszabb távon ezt sem lehet csinálni, mert azért vágynék valamiféle társaságra, (még ha nem is magas ez az érték) vagy egy egészségesebb kapcsolatra. De hogyan, ha így kezelem magam? Még az elvárt mintákhoz sem tudok így felnőni, maximum eljátszani pár randi erejéig, és utána még egy rövidebb ideig (ezt igazolja a korábbi kapcsolatom is), aminek persze kötelezően megcsalás vagy elhagyás a vége, és még csak nem is haragudhatok, mert jogos, és akire lecserélnek, az úgyis jobb, mint én (legyen az akárki).
Sokszor van olyan érzésem, hogy az ismerőseim épp csak megtűrnek, és boldogan cserélnének le valami "jobbra". Esetleg sajnálatból vagy kényszerből hagyják, hogy velük legyek. De azért mindig érzem, hogy ők a "fent" és én a "lent". Emiatt van egy állandó lelki kiegyensúlyozatlanságom, az önbizalmam még a 0-t sem éri el, és sosem érzem azt, hogy "Minden rendben!", hanem inkább azt, hogy "Csak ezt ússzam meg valahogy".
Szörnyű vagyok.
válasza: válasza:4.
És pontosan mit is kellene? Közhelyeken és sablonos általánosságokon kívül még senki semmit nem mondott.
2.
Valóban, bár pontosan nem értem mire célzol ezzel. De örülök, hogyha tetszett a leírás, vagyis inkább az összefoglalás. Persze én hibásnak érzem, mert nem elég komplex, sok benne a hiba, lehetne összeszedettebb is, és összességében "nem elég jó".
7.
Én is szeretnék elmenni, de itt jó 30 kilométeres körzeten belül nem elérhető a dolog. Maximum nagyon sok pénzért, az pedig nincs, sajnos. A kishitűségem és a kisebbrendűségi érzésem a munkahelyi életemre is kihat, félek minden kihívástól, mert "úgysem fog sikerülni", vagy "valaki direkt beleköt majd".
Sokszor még a lakásból kilépni is ijesztő, nem érzem magam biztonságban.
válasza:8
*Persze én hibásnak érzem,*
Hát persze, hogy hibás, mert nem sikerült, és akit temettetni akartál és a "pereputtyát"
Azok fognak téged a hatóságnak átadni.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!