Miért nincsenek barátaim? Lehet ez kezdődő depresszió?

13 éves lány vagyok. Nem tartom magamat különcnek, barátságos, kedves vagyok mindenkivel, teljesen átlagos életem van, nem haragszok senkire. A baj csak az, hogy sosem voltak barátaim, és szerintem az én koromban szüksége van az embernek barátokra. A szüleim mondjuk nem így gondolják. Anyukám azt mondja, hogy várjak aztán majd jönnek maguktól a barátságok, csak legyek türelmes. Hát kösz szépen ez megnyugtató :S Apának meg teljesen mindegy, csak sikeres legyek az életben, az pedig szerinte barátok és ismerősök nélkül is működik. Ez az álma, hogy én sokra vigyem, mert neki sajnos nem sikerült.

Most kerültem 6 osztályos gimibe. A régi sulim borzasztó volt, mindenki bunkózott, egy lány volt aki úgy megértett de mióta új suliba járunk eltávolodtunk. Én próbáltam vele tartani a kapcsolatot, de úgy döntöttem nem fogok tovább erőlködni, ha ő nem ad bele semmit, hogy barátok maradjunk. Az új suliban valamivel jobb. Tiszta rendes lányok vannak, de teli van az osztály klikkekkel és szinte mindenki áttnéz rajtam, de nem értem, hogy miért. Nem vagyok túl jelentéktelen, vagy visszahúzódó, mégse jövök be senkinél. Próbáltam kezdeményezni de nem ment. Az egyetlen lány, aki barátkozik velem, az a padtársam, eleinte azt hittem, hogy barátok lehetnénk, de rájöttem, hogy csak idegesít és egy kicsit kihasznál. Valamiért csak azok a lányok csapódnak hozzám, akit kiközösítenek, velük sem lehet egy normális szót váltani. Az egykori legjobbbarátnőm meg anyáskodik fölöttem, anyám elszólta magát, ezért kaptam még egy anyukát a nyakamba. Beszélni sem tudok már vele, mert elkezd nekem papolni, és szid engem, mintha az anyám volna. Társaságba nem tudok járni. Falusi vagyok, nem engednek. Egyre többet gondolkodok azon, hogy mi értelme annak, hogy élek, amikor senkinek sem kellek. Azt hiszem kisgyerek korom óta van bennem valami belső feszültség, amit nem tudok kiadni magamból. Ezt nem tudom leírni és a pszichológussal sem tudtam közölni. Hasonlít arra az érzésre, amikor nagyon csalódott vagy valami miatt és, hogy nem vagy elég jó. Szerintem folyton magamba fojtom az indulataimat is, bár újabban az apámnak megmondtam a magamét, de ez sem segített rajtam. Úgy érzem nem vagyok senki, mmert ami belőlem jön az csak erőltetett, de nem tudom milyen vagyok valójában, hiába próbálom megtalálni. A szüleim felnőttként kezeltek már baba korom óta. Lehet, hogy ezek állhatnak a dolgok hátterében? Lehet ez kezdődő depresszió?