Nem tudom, hogy mi lehet jó a számomra. Hogyan találhatnám meg az utam?

Gyakorlatilag a mostani életem, meg a jövőbeli céljaim teljesen nullán vannak. 25 éves férfi vagyok, még sosem volt párkapcsolatom. Mostanában gondolkodtam rajta sokat hogy kéne valamit kezdeni ezzel, de valahogy nem merek belevágni, van bennem egy belső feszültség. Alapból borzasztó zárkózott vagyok, és hiába vágyom rá, nem érzem rá magam késznek. Egyszerűen nem tudom azt elképzelni, hogy egy számomra idegen embert beengedek az életembe, vagy összeköltözök vele.. Rengeteg új dolgot hozna egy kapcsolat magával, és félek ezektől az újdonságoktól. Valamiért egyébként minden apróbb változástól félek, akár ha csak a szobámat rendezem át, akár attól ha egy ismerősömnek megváltozik a telefonszáma és nem a megszokott számát írja ki a telefonom mikor hívom, ilyen apró, másoknak kb semmit nem jelentő szarságokon akadok ilyenkor fent, hát még egy komolyabb életeseménytől.. Szóval, nem tudom hogy mi lenne a jó. Valahogy nekem ez az emberekkel való interakció sosem ment. Új embereket már nemhogy nem tudok, nem akarok megismerni. Volt egy időszakom amikor próbáltam, kisebb-nagyobb sikereket értem el, de ezekre az emberekre is csak addig lehetett számítani amíg segítettem nekik, maguktól egyikük sem keresett sose, és ezekben, illetve a korábbi, iskolában megismert emberekben is folyamatosan csalódtam, szóval néhány haveromon meg a munkatársaimon kívül senkivel nem beszélek, pedig tudom, hogy nem jó ez. Pedig az a maréknyi haverom is általában a párjával tölti az idejét, közös programot nem vagy ritkán tudok csak összehozni velük, idén például egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány helyen voltam, ami nem a munkahelyem volt. Reggel oda is bemegyek dolgozni, este hazajövök, a maradék időt meg elcseszem azzal hogy pörgetem a tiktokot meg álmodozok egy olyan lehetetlen jövőképről ami sosem jön össze.

Az egész jövőképemre meg az életcéljaimra rátesz a hideg, a korai sötétség, meg most leginkább a háborús helyzet. Akármit nézek, már nemcsak az oroszokat meg a kóreaiakat látom, hanem most a koszovóiakat is. Egyre jobban borul fel a világ, én meg két hete gyomorgörccsel járok dolgozni, hogy na most épp mit jelentenek be.

Vannak céljaim, képezni szeretném magam, angolt akarok tanulni és valamilyen OKJ-s (mi annak most a neve?) képzést is el szeretnék végezni amire itt a környékemen még igény is lenne, jogosítványt szeretnék, de ezeknek a megvalósításáig el sem jutok, mert egyszerűen a motivációm hiánya mindent felülír.

Szóval, az egész létezésem egy kész katasztrófa.