Mit rontok el? Mi gátolja a fejlődést bennem?

32 (pasi) múltam és egy jó pár próbálkozáson túl vagyok, hogy gazdagabb, jobb legyen az életem, illetve az anyámé.

Nehéz körülmények közül indulva, az volt mindig a célom, hogy vigyem valamire.

Volt bennem valami fiatalos tűz, aki nem félt semmilyen helyzettől és ez most elkopott. Inkább reálisan látom már a dolgokat, nem pedig magasztosan, ami ugye a valóságot mutatja, és a valóság...az egy egyszerű 30-as, elhízott, diplomás munkanélkülit mutat, barátnő nélkül, tele rögeszmékkel, hajlamos a függőségekre.

Az egyik nagy csalódásom az az egyetem. Azt hittem garanciát kapok arra, hogy jobb életem lesz, ha tanulok. Nem így lett, talán csak nem piacképes szakot végeztem el, talán csak bennem van a hiba. Mindenesetre tanulok tovább, mert már ezen a vonalon indultam el.

A másik nagy csalódásom a bennem levő lustaságra hajlamos gének. Apámra kezdek hasonlítani, ahogy mennek az évek. Ő nem vitte semmire. És gondolom ezt is lehet örökölni, a semmittevést, a semmire vivést. Nem is viszem tovább ezt a gondolatot, lényeg, hogy örökletes is lehet ez a sors.

Okolom az életet, a diplomámat, a génjeimet, de valójában mi a baj? Mi gátolja a fejlődésemet? Persze nem lehet ezt így ennyiből megmondani másoknak, de hátha.

Gondolom nem is egyedi a jelenség. Csak ez engem nem vigasztal.

Újra ugyanott vagyok ahol voltam, mondjuk 19 évesen. És nem értem, hogy látom másokat, akik tudnak boldogulni, én miért nem.

Sok más dolog is jött az évek során..egészség romlása..

Igazából az a tűz ment ki belőlem, ami volt húszon évesen. Nem tudom miért és nem tudom hogyan lehetne visszahozni.