Hogyan lehet megbocsátani magunknak életünk nagy mulasztását? Főleg úgy hogy a mai napig kihat az életemre

"Hogy érted azt, hogy "kötelességből kezdeményezek"?"

Ha az alapfeltételek (kölcsönös szimpátia, némi vonzalom részemről, egyedülállóság) megvannak akkor legyőzöm minden félelmemet, és bár nagyon utálok kezdeményezni, de mégis megteszem.

Viszont ez annyira nehezemre esik hogy azon kevés alkalom során szinte "megerőszakoltam" magam hogy megtegyem, és ezt csakis a régi szégyen okán tettem meg.

Ugyanis eldöntöttem hogy soha többé nem hátrálok meg nő elől ha nem muszály, mert azokután a szégyen után hogy csesztem 4 évig próbálkozni, többet ezt nem engedem meg magamnak

A tehetetlenség szégyene - habár leküzdöttem már - még a mai napig tovább él bennem

Valószínű hogy a sikerek hiánya miatt nem lettem soha elégedett avval hogy leküzdöttem a félelmemet

"egyáltaán mi értelme van annak, hogy ennyi év után szégyenkezel olyan miatt, ami az emberek millióival meegsik"

Nem hallottam még egy ilyen baromról mint én, hogy ilyet (nem) csinálna. Nyilván nem én vagyok az egyetlen ilyen szerencsétlen, de ez nem vigasztal túlzottan

Utólag elfogadhatatlan ostobaságnak látom azt ahogy akkor viselkedtem, és bár az okait értettem (korábbi lelki sérülések álltak mögötte) de elfogadni nem tudtam, csúnya mulasztások sorozata volt ez

"Ha érettségiztetek, bizonyára lessz találkozótok is."

Na igen, csak valamiért nem hívtak találkozóra, májusban 10 éve érettségiztem.

Most vagy annyira segg az egykori osztályom hogy nem szerveztek semmit, vagy annak ellenére hogy felvettem a kapcsolatot velük korábban, csesztek meghívni engem

Egyik sem túl szép dolog, rá kéne már kérdezzek hogy mi is van

Egyébként pont a nagy Ő kiscsaj akkori legjobb barinőjével beszéltem legutóbb a találkozó lehetőségéről, bíztam benne hogy van benne annyi hogy rámír ha összejönnek. Bennem viszont nem volt annyi hogy a csajszi után érdeklődjek nem akartam erőltetni a témát, nem is nagyon tudták ezek hogy mit éreztem és ki iránt

Legfeljebb sejteni lehetett ezt, mert elég nevetséges lehettem

13#

Nem írtam azt hogy én még mindig szerelmes lennék. Ugyanis ez a régi dolog már idővel megfakult, elmúlt, tehát nem mondanám hogy szerelmes lennék.

Valóban nem ismerem őt, és azért idilli a kép róla, de nem tudok már rajongani egy idilli ideáért

Anno szinte rosszul voltam annyira odáig voltam tőle, már a puszta hangjától, bármitől

Ma már csak azt sajnálom hogy nem tettem semmit, és ennyi a problémám nem több