Antiszociális lennék vagy csak belefáradtam?

Egyszerűen nem bírom elviselni a legtöbb embert magam körül. A szüleim leléptek még fiatal koromban, testvérem is elköltözött, azóta a saját életem élem. És akkor megkaptam mindenkitől hogy " hú de jó neked , nincsenek szülők, bulizhatsz, csinálhatsz amit akarsz". Csak azt nagyívbe elfelejtette mindenki hogy tök egyedül maradtam suliztam, mellette dolgoztam, számlát fizettem stb. Szerencsére volt egy párom, pár évig aki támogatott, de aztán egy szép nap lelépett mert "ő még ki akarja élni magát" csak így egyik napról a másikra. Nehezen sikerült túl tennem magam rajta hiszen ő volt az egyetlen támaszom. Egyedül maradtam. Se barátok, se szülők se senkim. Szóval megváltoztam azóta teljesen. Próbálom a maximumot kihozni magamból mindenhol, teljes mértékben felidegesít ha valaki nem tartja tiszteletben hogy szeretem a rendet, a spórolást és a csendet. Viszont egy ember akit szívből szeretek, az pedig a jelenlegi párom. De rajta kívül senkit az ég világon képtelen vagyok elviselni, a viháncolást, egyfeszt röhögcsélést a semmin, azt hogy úgy érzem mintha levegő lennék hiába teszek meg amit csak tudok egyszerűen nem megy. Nem kérem hogy sírjanak körülöttem, sőtt csinálnak amit akarnak. Csak egyszerűen nem értem miért én kell magam rosszul éreznem mert nem akarok társaságba lenni, nem akarom hallani. Csendet akarok, és nyugalmat. És ilyenkor jön általában a sok beszólás hogy "egy koporsó boldogabb nálad" meg "mi a f*sznak ülsz egyfeszt magadba, mozdulj már ki egy kicsit" meg ilyenek. Ez antiszociálisságra, depresszióra vagy mire utal? Nem tudom kezelni a dühöm. Soha nem szólok senkinek egy rossz szót sem, inkább magamban tartom, mert amint kiönteném magamból az van hogy "mert neked mindig csak bent kell ülni, ez nem normális viselkedés, fejezd már be ezt az állandó szomorúságot, csak elrontod más kedvét amilyen arcot vágsz" meg ilyenek...