Sikerült már a mélyből -barátoktól, vagy ismerősöktől kapott, szinte teljesíthetetlen ˝jótanácsokkal- kihúznotok magatokat?

Ezeket a tanácsokat az emberek nem evszik komolyan, nem teljesítik, inkább csak elkönyvelik h jah ez is egy lehetőség.

Azthiszem - legalábbis nálam - ha felteszek mondjuk ide egy kérdést az én mélypontommal kapcsolatban, arra nem megoldást várok, csak látni szeretném mások véleményét. általában így is fogalmazom meg, már mikor hagyja az oldal :)

Tulajdonképpen ilyenkor csak hallani akarom hogy tőlem független emberek, akik nem állnak sem mellettem sem ellenem, mit gondolnak a helyzetemből, majd abból levonom a következtetéseket. Szeritnem igazából a legjobb legmélyebb barátod sem tud mindig megváltást hozó tanácsot adni, sőt!

A saját harcainkat magunknak kell megküzdeni, a többiek a statiszták akik vagy nekünk drukkolnak, vagy ellenünk. Itt a legtöbben olyat keresnek akik nekik drukkolnak (és képtelenek elfogadni ha mégsem).

HA a kérdésed az hogy szakíts-e a pároddal x ok miatt, te mrá valószínűleg tudod a vűlaszt, és azt is hogy mit fogsz csinálni. Ha nem is tudatosan, de már eldőlt benned azzal, hogy kétségbe vontad hogy vele maradsz, vagy azzal, hogy kérdést teszel fel ahelyett hogy csomagolnál. Megerősítést, vagy bizonytalanítást keresünk, nem válaszokat.

Örülök, hogy valaki feltette a kérdést. Egyre gyakoribbak a depressziós, zavarokkal küzdő kamaszok száma. A szavakba öntött segitség úgy látszik nagyon kevésbé befolyásolja az illető további életét, de lenne nekem is 1 kérdés számotokra : hányszor próbáltatok meg valamit is tenni az életetekért ? Hányszor kelt fel egy magányos ember a székről és volt képes kirángatni magát egy diszkóba és társalogni próbálni ismeretlenekkel ?

Hányszor volt képes egy önbizalomhiányos ember egy hétig legalább papirra vetni 10 megoldandó feladatot és teljesiteni próbálni azokat ?

Hányszor volt képes egy aszociális ember emberekkel programokat szervezni és igy talán megérezni, hogy emberi kapcsolatok kialakitására igenis képes ?

Tudjátok, az egész ott kezdődik, hogy aki nem babusgat titeket, arra azt mondjátok, hogy sose ment át azon, amin ti mentetek át. Csakhogy illuziókban élni nem fog a javatokra vállni és gondolom ti is ki akartok lábalni már végre a helyzetetekből, és akkor pedig meg kell értsétek amit tanácsolunk nektek.

Előszőr is, jegyezzétek meg, hogy egy embert elkisérhetsz a kúthoz, de nem ihatsz helyette. Ez arra vonatkozik, hogy nem a verbális segitség fogja megoldani a problémátokat. Nem az emberek szavai vagy az internetes portálok fogják helyrehozni a belsőtöket, ez a ti dolgotok. Mindigis a tietek lesz, aki azt hiszi, hogy valaki más majd kifogja őt menteni akkor az jobb, ha most felébred.

És nincsenek titkok. Ne várjátok sem a gyakoritól, sem máshonnan, hogy csodákat tegyenek. A csodákat pont ti hozhatjátok létre, hogyha képesek vagytok feldolgozni a helyzetet.

Előszőr is : betegek vagytok, igen. Egy csomóan közületek komoly mentális betegségekkel küzdtök és, mint minden betegségben, itt is várhatjátok, hogy elmúljon magától vagy lehettek pont ti a saját orvosotok.

Másodszor : nem nehéz saját magad orvosolni, valóban nagyonis egyszerű. A legtöbb ember tudja pontosan mi a baja ( szkizofrén, depressziós, Borderline, paranoiás, stb. ), tehát ez a része már meg van. A legtöbb ember azt is tudja, hogy mit kellene tennie, hogy kilábaljon a betegségből ( szinte 90%-a tudja, mit kellene tennie, csak nem teszi ). És akkor a lényeg az, hogy igenis vállaljuk be amit kell tennünk ahoz, hogy felépüljünk. Elvégre saját egészségünkről van szó, nem ? A jó " gyógyszert " hatását érezni fogjuk, amint csak bevesszü ( Vagyis minnél hamarabb cselekszünk annál hamarabb észre fogjuk venni, hogy bizony megtaláltuk a gyógyulás fele vezető utat, már csak végigkell járni azt )

Harmadszor : öljük meg a félelmünket ! Ne engedjük, hogy bármi is gátoljon a tetteinkben. Ha a gyógyulásunkra szociális kapcsolatok alakitására van szükség, ne féljünk az emberek reakcióitól ! Ha egy barátunk lenne ugyanebben a helyzetben akkor őt biztatnánk és azt mondanánk, hogy ne legyen már nevetséges, nem félhet megtenni pont azt, amitől újra a normális útra térhet.

Negyedszer : fontos megérteni, hogy valóban van kiút. A mentális betegségnek pont ez a jellegzetessége, hogy lezárja az agyunkban azt a részt, amely hisz a gyógyulásban. Mert például amikor betegek vagyunk, fizikálisan, akkor miért bizunk benne, hogy meggyógyulunk ? Miért vagyunk képesek elhinni, hogy majd elmúlik a láz, hogy pár nap múlva megáll a köhögés ? Azért, mert a fizikális betegség nem gátolja az agyunknak azt a részét, ami képes felülkerekedni a helyzeten, viszont a mentális betegség annál inkább. De még akkoris, hogyha ez sajnos elkerülhetetlen, fontos tudnunk, hogy ez csak egy illuzió. Pont olyan, mint egy délibáb. Látjuk és mégsincs ott. Érezzük és mégse igaz. Márpedig ha nem hiszünk a gyógyulásban, idézve Tankcsapda egyik számát, " Belefulladsz, pedig ott van a másik part "

Sajnálom, ha én sem voltam a segitségetekre, én tudniillik nem vagyok sem pszichológus, sem pszichiáter, sem semmi ilyesmi, viszont próbálom meglátni a láthatatlan dolgokat és bebizonyitani mindenki számára, hogy az élet mindenki számára elérhető, nem akarok olyan emberekről hallani, akik azt mondják, hogy számukra már nincs remény, mikor tudom, hogy ez nem igaz. Az életlogika egy olyasmit takar, hogy mindig van tovább. Az élet olyan, mint egy kerépkár : nem esel le róla, kivéve ha abbahagyod a pedálozást.

Emberek milliói halnak meg egy olyan betegségért, aminek valójában csak egyetlen jellemzője kergeti az áldozatot a halálba : elveszi a reményt az embertől. Csakis tőled függ, hogy beletörődsz vagy visszaveszed azt, ami a tiéd. Előszőr a reményt, aztán az önbizalmat, aztán az önfegyelmet, aztán az öntiszteletet s igy tovább . . . Nem könnyű, de egyszerű. És kérhettek útbaigazitást bárkitől, a lényeg csak az, hogy merjetek és akarjatok elindulni az úton.

Nos nekem a multammal voltak/vannak problémáim. Amint valami zűr keletkezik én rögtön a múltra asszociálok és még mélyebbre ránt. De az a legroszabb amikor 1 olyan személlyel találkozok aki a múltamban nagy hatással volt rám.

De egy kedves ember itt gaykorikérdéseken egy tök egyszerű dolgot elmagyarázott.

"Képzelj el magad és a régi simerős, vagy emlék közt egy drót kerítést. Ha nagyon rosszul érint akár ahogy azt a személyt lefogja a drót kerítés, nem érhet el hozzád." Ennyi. Csak 1 kis fantázia. Amit nekem nem sikerült több év alatt, azt egy ilyen egyszerű válasz rögtön orvosolt. Most már bármi jöhet, bárkivel találkozhatok csak elmosolyodok és tovább megyek, semmilyen hatással nincs az életemre.

Csak ha a jó tanácsokat átülteted a gyakorlatba, különben nem érnek semmit!

És miből gondolod, hogy teljesíthetetlenek? Megpróbáltad már bármelyiket is és ha igen, mennyi energiát fektettél bele?