Problémának számít, ha tinédzser lányként nem különösebben érdekel a smink meg a bulik, vagy a divat?

Én azt gondolom, hogy ráérek ezekkel a dolgokkal, legalábbis a sminkkel. A buli szimplán nem érdekel. A mostohanővérem 14 éves korától bulikba jár és talán kicsit későbbtől, de iszik és cigizik is. Sminkelni nem tudom mióta sminkel, de régebb óta. Osztályból is minden lány sminkel, legalább minimálisan és többen is bulizni járnak. Még a távoktatás (meg a nyári szünet előtt), piszkáltak is, hogy miért nem megyek bulikba, de akkor se, és most se értem, hogy mi ezzel a probléma. Számomra az, hogy otthon olvasok és zenét hallgatok, vagy nézek valamit sokkal jobb program, mint elmenni egy buliba. De azt veszem észre, hogy a világon sokkal több olyan tinédzser van, aki azt csinálja, mint ők, szóval az a normális. Ennek ellenére én nem tervezem, hogy megváltozom, de erősen elgondolkodtam azon, hogy akkor most mi is a normális.

A divat meg az, ami egyáltalán nem érdekel. Ha valamire szükségem van és tetszik, akkor megveszem (vagy anya veszi meg), ha nem, akkor nem. Nem fogok fölöslegesen költeni valamire, amire semmi szükségem nincs. Inkább gyűjtök arra, hogy vegyek egy másik okulárt a távcsövemhez (amire nem sokkal ezelőtt még gyűjtöttem) vagy egy jó könyvet.

Szerelmi életem sincs olyan szinten, mint az övék. A legtöbben már jártak valakivel, vannak akik több emberrel is, én meg még mindig azon a szinten vagyok, hogy verseket írok a kiszemeltemhez és esetleg valami beszélgetésfélét próbálok produkálni vele. De azt gondolom, hogy még ez is ráér, valószínűleg még nem is állok készen többre.

Emellett rettenetesen aszociális vagyok, főleg a koronavírus óta. Van kb. 6 ember, akivel kommunikálok és ennek kétharmada a családom. (anya, nevelőapám, húgom, nagymamám és két barátnőm) És néha még ezt is sokallom. A környezetem szerint ez nem normális és meg fogok őrülni. Sokszor még anya is rámszól,hogy túl sokat olvasok. Pedig nem tudom mi ezzel a baj. Szerintem remek érzés egy másik világba csöppenni, más emberek érzéseit és cselekedeteit követni. Kiváltképp a lélektani műveket szeretem, mint a "Bűn és bűnhődés" vagy "A félkegyelmű". Több olyan ember is van, aki szerint nem normális, hogy 14 éves korom óta a kedvenc íróm Dosztojevszkij. Mert szerintük kicsi vagyok és csak depressziós leszek tőle. Illetve Szvetlana Alekszijevics könyveit is szeretem olvasni, amik emberek elbeszéléseit tartalmazzák a II. Világháborúról, Csernobilról. (Utolsó tanúk, Nők a tűzvonalban, Csernobili ima) Habár megrázóak és szívszorítóak, érdekesebbnek és valódibbnak tartom az emberélet és emberi érzések középpontba helyezését, mint a győzelemét vagy a vereségét. Természetesen erre is azt kaptam, hogy depressziós leszek tőle. Pedig én azt gondolom és érzem, hogy azzal, hogy megismerem más emberek fájdalmait és problémáit, amik sokkal hatalmasabbak az enyémeknél, azzal kicsit átértékelhetem az én problémáimat és veszteségeimet. Úgy érzem talán kicsit segít reálisabbnak látnom a helyzetet és segít abban, hogy kevésbé legyek önző és gondoljam, hogy körülöttem forog a világ. Talán egyszer sikerül...

Mindenesetre, kicsit elkanyarodtam az eredeti kérdéstől. Kíváncsi lennék a ti véleményetekre arról, hogy problémás/nem normális-e az, amit csinálok és miért.

Előre is köszönöm a válaszokat!

16L

(Elnézést az esetleges helyesírási hibákért.)