Mit gondoltok a Reinkarnációról?

> Volt egy ismerősöm, aki egy autóbaleset után mindent elfelejtett. […] Ettől függetlenül indentitásproblémája nem volt.

Érdekes téma ez. Itt talán külön kell választani az emléket és azt, amit a veled történtekből megtanultál, levontál tapasztalatként. Az emberek 99+n%-a nem emlékszik arra, *amikor* – ahol, ahogy – megtanult járni, de emlékszik arra, hogy *hogyan* kell járni. Az emlék elveszett, de a tanulság, a tudás megmaradt. Az ismerősödnél bár az emlékek elveszítése egy törésszerű esemény volt, az, amit megtanult, amilyen a személyisége, tudása volt az intakt és folytonos maradhatott a múlttal.

Érdekesebb eset, mikor valaki olyan traumán – mondjuk egy fejsérülésen – esik át, amikor az emlékei maradnak meg folytonosnak és intaktnak, viszont a személyiségében történik törésszerű változás. Pl. előtte szelíd embert volt, aki imádta Mozart zenéjét, utána meg egy kimondottan agresszív, ingerlékeny ember lett, aki ki nem állhatja Mozartot. Ott a személyiség az, ami törést szenvedett. Vagy mi történt? Kicserélték a lelkét?

Nagymamám is jó példa. Ő agyvérzést kapott. Előtte egy idősebb, de korához képest szellemileg és fizikailag fitt nő volt. Az agyvérzés bénulással járt, de volt a kisebb gond, a nagyobb az, hogy törésszerűen egy gyermeki állapotba zuhant. Érzelmileg egy 6 éves szintjén volt, mentálisan nem hogy árnyéka önmagának, de kvázi mintha törlődött volna. Emlékekről utána nem mesélt, a kommunikációja kimerült abban, hogy éhes, hogy fáj, stb… Évekig gondoztuk, és mikor meghalt valahogy nem volt bennem gyász, mert úgy éreztem, hogy ő már évek óta nincs közöttünk tulajdonképpen, mintha a lelke meghalt volna évekkel azelőtt, ami maradt, azt csak valami skicc, ami most halt meg az már csak egy fizikai test, de az már nem az a nagymamám volt rég, aki az agyvérzés előtt.

De úgy általánosságban mindig érdekes, ha a különböző vallásokat, ezoterikus tanokat, metafizikákat nem egy átlagos emberre, hanem speciális esetekre vetítjük ki, pl. mentális rendellenességekre, mint a többszörös személyiség, a skizofrénia stb…

~ ~ ~

Az ember, az „én” egyébként sem egy állandó valami. Az ember az élete során folyamatosan változik. De ami ezt a sok-sok különböző időben vett ént összeköti az valamiféle folytonosság, bár én nem az vagyok, aki 20 évvel ezelőtt, gyökeres változásokon esett át a személyiségem, de mégis folytonos volt mindvégig, bármelyik két egymás után napot véve ebben a 20 évben, a két napon vett Süsü személyiségében nem volt észlelhető különbség.

~ ~ ~

> Attól még, hogy elfelejtünk mindent, létezhettünk "mi" még korábban is. Akár úgynevezett "előző életben" (inkarnációban) is.

Itt viszont van egy óriási különbség. Attól, hogy én nem emlékszem, hogy mikor, hol, hogyan tanultam meg járni, a tudást, hogy hogyan kell járni, azt viszem magammal. Az inkarnációk között viszont nincs meg ez, nem csak az emlékek, a megtanultak is törlődnek. Ha előző életeim során megtanultam úszni – és miért ne tanulhattam meg –, akkor itt ebben az életemben 5 évesen viszont az a helyzet, hogy nem tudok úszni és újra meg kell tanulnom. Ha előző életeim során megtanultam olvasni, akkor is ebben az életemben újra meg kell tanulnom olvasni. Sőt lehet, hogy előző életeim egyikében megtanultam, hogy melyik gomba ehető és melyik nem, de ebben az életemben nem tanultam meg, és lehet nem is fogom megtanulni.

A kérdés az, hogy akkor miféle tapasztalat az, amit az életeken átívelve megszerzünk?

~ ~ ~

> Az akkor megélt tapasztalatok mélyen benned vannak, még ha ennek nem is vagy tudatában.

Igen, ahogy előttem is utaltak rá, ez azért nem ennyire egyszerű. A fő probléma, hogy a reinkarnáció az nem egy tan, hanem sok-sok lényegükben különböző tanok közös gyűjtőneve. Van olyan elképzelés, ahol van valamiféle fejlődés, pl. ásvány → növény → állat → ember → ?. Ez alapján az ember csak emberként születhet újra, mert nincs ilyen szintű visszafejlődés. A másik „iskola” szerint ilyen természetű fejlődés nincs, a következő életedben lehetsz pillangó is. Van, ahol a reinkarnáció egy közösen bejárt út, ami az adott bolygóhoz kötődik. Tehát az emberiségnek itt a Földön kell összevárnia egymást, hogy mindenki eljusson a fejlődés azon szakaszára, mikor egy új minőség – az ember utáni lét – eljöhet. Van olyan ezoterikus ág, ahol nincs ez a bolygóhoz kötődés, akár egy másik bolygón is újjászülethetsz az ottani – de a Földön nem létező – létformaként. Aztán ezek még csak a fő alapok, részleteiben meg még inkább szerteágazó a kép.

(És akkor még nagyon nem tértünk ki arra a kismillió kérdésre, amit nem megválaszol, hanem generál a reinkarnáció tana. Csak hogy egyet mondjak, a földön élő emberek létszámának drasztikus növekedése, illetve a „másik oldalon” eltöltött időre gyakorolt hatására és okára.)

Tehát a reinkarnáció az önmagában nem mond túl sokat, csak az a közös metszete ezeknek a tanoknak, hogy az embernek van egy lelke, ami a halál után egy új fizikai testben testet ölt. De kb. ez olyan, mint ahogy a zsidók, a keresztények és a muszlimok is ugyanabban az Istenben hisznek, közös tanokkal, történetekkel, mégis gyökeresen különböző értékrendű, világképű vallásokról beszélünk, teljesen különböző törvényekkel, rítusokkal.

"A kérdés az, hogy akkor miféle tapasztalat az, amit az életeken átívelve megszerzünk?"

Nem a fizikaiak, az biztos, hiszen azokat az elme tanulja meg, az elme pedig a fizikai agy része. Hanem például a különböző vonzalmak, idegenkedések, fóbiák, tehetségek, képességek (akár szuperképességek) stb. egy része. Vannak, amelyek nem magyarázhatóak meg a jelenleg elfogadott behaviorista elméletekkel.

Én leginkább azért fogadom el a reinkarnációt, mint egy lélekfejlődési mechanizmust, mert látom, hogy mennyire különböző szinten tartanak emberek. Vannak, akiket egy bizonyos, alapszintű problémakör megoldása gúzsba kötve tart (pl. káros függőségek, irigység, uralkodási vágy stb.), míg mások ezeket látszólag "meghaladták", legalábbis őket egyáltalán nem érintik, inkább más, magasabb szintű és összetettebb személyiségfejlődési szakaszban vannak.

És ez nekem teljesen randomnak tűnik. Sem vagyoni, sem családi helyzet nem magyarázza egyértelműen, mindenhol annyi kivétel van, ami nem erősíti számomra, sokkal inkább szétzúzza a "szabályt".

A személyiségtorzulások, amelyről írtál, valósak. Ebben nyilvánvalóan az agynak kitüntetett szerepe van. Az agy a fizikai kerete annak, ami és aki vagyunk. Ha "elromlik", megváltozik, annak hatása van a személyiségre. De hatása van annak is, ha elveszíted a karodat, a lábadat, vagy pl. nőként megkopaszodsz - soha nem leszel már ugyanaz az ember (ha egyáltalán ez értelmezhető, hiszen mint írtad, a személyiség változásban van, és ezzel egyet is értek).

Ugyanakkor megemlítendők olyan furcsaságok is, amikor balesetek után egyesek idegen akcentussal, akár soha nem tanult idegen nyelven kezdtek el beszélni, illetve rendkívül érdekesek azok az esetek is, amikor új képességekre tesznek szert (pl. művészi).

> Nem a fizikaiak, az biztos, hiszen azokat az elme tanulja meg, az elme pedig a fizikai agy része. Hanem például a különböző vonzalmak, idegenkedések, fóbiák, tehetségek, képességek (akár szuperképességek) stb. egy része.

Ugye az a gond, hogy ezeknek a zöme viszont erősen a fizikai test által meghatározottak. Fóbiákat ki lehet kezelni, és vannak módszerek, amikkel fóbiákat lehet kelteni. Sokszor képességet gondolunk oda, ahol igazából csak gyakorlás van. Én néptáncos voltam. A néptáncot egy adott szinten megtanulni az kb. ugyanannyi idő, egyébként furcsa módon függetlenül attól, hogy 6 éves korban kezdi el valaki, vagy 66 évesen. Nagyjából 5 év kell ahhoz, hogy mondjuk egy erdélyi forgatós táncig eljusson valaki. Persze egyénenként változó, van, akinek 4 év kell, van, akinek 7 év (most nem ideszámolva olyan eseteket, amikor a fizikai test sérült, mondjuk valakinek amputálták az egyik lábát). De hogy ez mennyire képesség, vagy mennyire függ az előzményektől, azt azért nem olyan egyszerű vizsgálni. Hogy én a többieknél ügyesebb volta ilyen téren, gyorsabban tanultam, abba nem tudom mennyire számít bele, hogy előtte pár évig úsztam, egy évig cselgáncsoztam, hogy gyerekkoromba sokat másztam fára, tehát még a mostani életemben tettem szert mozgáskoordinációra.

Vagy ott az IQ, amit eléggé sokat vizsgáltak. Meg lehet állapítani, hogy az IQ mennyiben szerzett és mennyiben örökölt tulajdonság (nagyjából fele-fele arányban az). De hogyan lehet ezt vizsgálni. Nyilván mindenkinek más az IQ-ja, ez egy normál eloszlást mutat. Ez egy adat, hogy lesz ebből kettő? Úgy, hogy egyrészt vizsgálni lehet azokat az egypetéjű ikreket, akik születésük után viszonylag hamar szét lettek választva. A másik oldalról meg vizsgálni lehet pl. pár hónapos korban adoptált, genetikai rokonságban nem álló, de csecsemőkoruktól azonos szociális, kulturális térben nevelkedő gyerekeket. Az jött ki, hogy az egy családban nevelkedett egypetéjű ikrek közel azonos IQ-val rendelkeznek. A külön nevelkedett ikrek és az adoptált gyerekek IQ-ja közötti különbség jóval nagyobb, mint az egy családban nevelkedett ikrek esetén, de kisebb, mint két teljesen random ember esetén. Meg lehet fogni az egészet pontos matematikával, és az jön ki, hogy az IQ fele részt a genetikai állománytól függ, fele részt meg a környezeti hatásoktól – megfelelő tápláltság, ingergazdag környezet, szociális helyzet stb… –, és nem tűnik úgy, hogy lenne jelentős hatású harmadik tényező is (mondjuk egy előző életből hozott képesség).

~ ~ ~

Nehéz ezt szétválasztani, mert a legtöbb általad felsorolt jelenség – képességek, fóbiák, vonzalmak – komplex jelenségek. Pl. ha olvasol egy könyvet, akkor a fizikai test az, ami az érzékszerveken keresztül elsőnek befogadja a könyvet. Az agy a megtanult tudása alapján dekódolja a görbéket és egyeneseket hangokká, betűkké, szavakká, fogalmakká. Ez érzelmi hatást kelt, „tetszik/nem tetszik” alapon. Aztán a könyv tartalma végül gondolatokat, belátásokat, felismeréseket szül. Vágyakat kelt, értékrendet formál, világképet csiszol stb…

~ ~ ~

Meg ez a képesség, tehetség kérdése más szempontból is mélyebb átgondolást kíván. Most hirtelen az a történet jutott eszembe, mikor egy ifjabb gó játékos egy idősebb mesterrel játszott, és a mester a játék után megjegyezte, hogy az ellenfele nagyon tehetséges. A fiatal játékos meg fel volt háborodva. „Naponta 8 órát gyakorolom a gót, ezt csinálom 15 éve, erre azt mondja »tehetséges« vagyok.”

Ha valóban így van, a lélek valamilyen módon hozza magával az előző életekből összeszedett tudást, akkor itt kell lennie valamiféle fejlődésnek. De érezhető bármilyen fejlődés az emberi minőségben mondjuk az elmúlt pár ezer évet áttekintve? Oké, technológiailag fejlettebbek vagyunk. Oké, sok konfliktusforrás régen valamilyen hiányból fakadt, ma meg ezek már nem számítanak hiánynak. Tehát valamiféle változáson átmegyünk. De a technikai fejlettségünk sem valami misztikus, egyszerűen amióta van könyvnyomtatás, a tudásunkat precízebb módon tudjuk továbbörökíteni a következő generációnak, aki nem az előző életéből szerzi meg azt a tudást, hanem abban az életében olvasva, tanulva.

Persze lehet azt mondani bizonyos aspektusból, hogy pl. az ókorban mennyire barbár volt a társadalom, mert pl. rabszolgákat tartottak. De tényleg fejletlenebb társadalom volt az? Ma egy közmunkás kap annyi pénzt, amiből akár éhen is dögölhet. Nem rabszolga, bármikor „felmondhat”, bármikor elmehet, de jobb ez neki? A rabszolga tulajdon volt, és mint tulajdon – nyilván számos elrettentő esettől eltekintve – a gazdája megbecsült tulajdona volt. Egy rabszolga enni kapott, ruhát kapott, szállást kapott, gyógykezelést kapott – a kor lehetőségeihez mérten –, tulajdonképpen védelmet is kapott. Pont úgy, ahogy ma az ember mondjuk vigyáz a mobiltelefonjára. Nem falhoz vágja, mert megteheti, hanem vigyáz rá, nehogy leesen, mert az az ő tulajdona. Vagy pont úgy, ahogy egy mai ember kutyát tart. Oké, van, aki veri a kutyáját, de nem ez a jellemző, a legtöbb otthon tartott kutyának azért jó dolga van, jobb, mintha szabadban lenne, hosszabb életet él meg, kevesebb szenvedéssel, mint egy kóbor kutya az erdőben. Persze a kutya „rabszolga”, nem mehet bármikor bárhova, és ha a gazda úgy dönt, akkor a kutya megy vele, akár akarja, akár nem. Tehát az, hogy mi már nem egy rabszolgatartó társadalom vagyunk, az nem feltétlenül jelent fejlettebb társadalmat. Az, hogy jobb-e ez vagy rosszabb, az azért nagyon erősen függ attól, hogy milyen aspektusból vizsgáljuk.

De akkor mi az, ami fejlődésnek tekinthető úgy az emberiség egészét nézve? Mondjuk az átlagos IQ évről-évre egyre magasabb lesz. De ez is inkább a lehetőségek kimaxolásáról szól, hogy a legegészségesebb táplálékot esszük, a legingergazdagabb világban élünk stb… Fura mód valahogy a gazdaságilag fejlettebb országokban magasabb az IQ, egy törzsi társadalomban, kvázi őskori, ókori viszonyok között élők körében annyira azért nem emelkedik. Vagy mindenki aki „le van maradva” a reinkarnáció nevű iskolában, az alapján választja meg – vagy választja meg helyette valami más erő, entitás – hogy hol fog reinkarnálódni, hogy hol tart a fejlődésben? Mert akkor ebben van egy elég erős igazságtalan tényező. Aki alacsony IQ-ra jutott, az szülessen alacsony IQ-jú emberek közé, hogy minél nehezebb legyen fejlődnie? Akinek meg magas az IQ-ja, az meg szülessen magas IQ-jú emberek közé, hogy még tovább nőjön a különbség? De oké, lehet azt mondani, hogy az IQ nem ilyen természetű, életeken átívelő fejlődést mutat. De akkor mi mutat ilyen fejlődést. Mert valahogy ennek csak kellene lennie valami nyomának.

~ ~ ~

Ugye a történelmi emlékezetünk is kettős. Az egyik szemlélet szerint a mai kor minden létező korok legjobbika. És bizonyos nézőpontból igaz is ez. A fejlett világban soha nem volt ilyen magas az élve születések aránya. Soha nem volt ilyen magas a várható életkor. Soha nem volt ilyen magas szintű az átlagember tudásszintje, műveltsége. Soha nem volt még ennyi mindenre lehetőségünk. (Ma nyaralni a tengerparton megszokott, régen az is ritka volt, ha valaki Budáig elutazott.)

A másik nézőpontból meg valahogy minden kultúrában ott van az a szemlélet, hogy ez minden korok legrosszabbika, a világ megérett az apokalipszisre, várjuk a világvégét. „Régen még a »régen minden jobb volt« is jobb volt.” Majd minden vallásnak megvan a maga aranykor mítosza. Még a kereszténységben is ott van a paradicsomi állapot, de pont a reinkarnációt tanító hinduizmusban van ott a négy világkorszak, a Szatja-juga (aranykor), a Tréta-juga (eztüstkor), a Dvápara-juga (bronzkor), és a mai Kali-juga (vaskor). De hogy egyeztethető össze a egyre fejlődő lelkek koncepciója és a társadalom – ami emberekből áll, egyre fejlettebb lelkű emberekből – folyamatos romlása? Ha a reinkarnációt fejlődésnek, tanulásnak tartjuk, akkor sehogy. De a reinkarnáció nem minden felfogásban fejlődés. A szanszára kifejezés is inkább jelent létforgatagot, körfogást, mint valamiféle előre (ha úgy tetszik felfele) haladó fejlődést.

De ez a régen minden jobb volt talán a mi fejlődésünk keltette illúzió. „Ezek a mai fiatalok…” – mondják sokan, csak arról feledkeznek meg, hogy ők is voltak „ezek a fiatalok”. Az ember a saját régi hibáival szemben elnézőbb, hiszen azokat már javította önmagában. Meg azok mások voltak, azok azonosulhatóbbak voltak, a világ meg változik, és minden generáció kicsit máshogy „fura”. A mai fiatalokkal hajlamosabbak vagyunk az orvost, a művészt, a tudóst, a papot, a tanárt szembeállítani és nem a hajléktalant, a gyilkost, az alkoholistát. A fiatalokban meg hajlamosak vagyunk a hangost, a tiszteletlent, a lázadót látni, és nem akarjuk (?) észrevenni a küzdő, a tanuló, a dolgozó, a gyakorló, a fejlődni akaró fiatalt. Persze, mert az utcán a hangosan bulizó „huligánokat” látjuk csak, azt nem, hogy azért hangosak, mert éppen egy sikeres érettségit ünnepelnek meg. Nem látjuk bele, hogy most még lehet, hogy ilyenek, amilyenek, de belőlük is csak orvos lesz, tudós, pap, művész, családanya. Meg nyilván lesz, akiből lesz majd alkoholista meg hajléktalan is, mint ahogy a mi korosztályunkból is lett. Már Platón is példálózott a mai fiatalokkal, mondván, ha ez így megy tovább, annak nem lesz jó vége. Aztán mégis eltelt több, mint 2000 év, és itt vagyunk.

De történelmileg is meghamisítjuk a világunkat. Az ókori görögök… Na azok igen, ott volt filozófia, voltak nagy gondolkodók, meg volt tudomány, meg demokrácia, meg minden. Ja, csak ők a szellemi elit voltak, a többség meg tudatlan és ostoba földműves és birkapásztor volt. A mai kor összehasonlítási alapja meg az átlagember, és véletlenül sem a szellemi elit. Püthagorasszal szembe véletlenül sem Stephen Hawkingot állítjuk szembe, hanem a szomszéd Józsi bácsit. Szent Pállal véletlenül sem Mahátma Gandhit állítjuk szembe, hanem a bolti eladót. Pedig ha megfelelő dolgokat állítanánk párhuzamba, lehet, már nem annyira tűnne úgy, hogy régen minden jobb volt. De én azt is megkockáztatom, hogy régen rosszabb sem volt. Csak más.

folyt. köv…

Az emberiség egészét átható fejlődés ciklikusnak tűnik, a középkorral, mint mélyponttal. Persze ez leginkább Európára igaz, az iszlám világban éppen a középkor tűnt lelki szinten fejlettebbnek a mostaninál.

Egy társadalom fejlettségét a benne élők lelki fejlettségének átlaga határozza meg (ahogy az IQ-nál is írod, de a lelki fejlettség nem feltétlenül - vagy egyáltalán nem - magasabb IQ-t jelent, ha már mindenképpen mérni akarjuk, akkor inkább az EQ-val áll párhuzamban valamelyest). Tehát: mindig vannak kilépők, mindig vannak új belépők az én reinkarnáció-nézetem szerint, így egy társadalom képe mindig vegyesebb lesz.

Persze egy új belépőnek sokkal jobban fekszik egy klánszerűen szervezett törzsi társadalom, mint mondjuk a skandináv modell.