Mit gondoltok a Reinkarnációról?

Hasonlóan, bár szerintem a reinkarnáció egyik lényege a fejlődés. Nem véletlen, hogy vannak fejlettebb és kevésbé fejlett lelkű emberek, és ez önmagában nehezen magyarázható azzal, hogy hova születtek, és hogyan nőttek fel.

Ezért nem tartom valószínűnek az emberből állati formává átalakulást, majd vissza. Szerintem a tapasztalatainkat sem "felejtjük el", csak olyan mélyen vannak elásva, hogy ahhoz tudattalanul férünk hozzá. Ebből a rétegből táplálkozunk, ami "csak úgy jön" - nevezzük tehetségnek, adottságnak, képességnek, habitusnak, értékrendnek, stb.

1: Azt, hogy ez ezotéria kategória.

2: Ezen kívül érdemes lenne utánanézned, hogy mit jelent a vágyvezérelt gondolkodás.

Szerintem a vágyvezérelt gondolkodáshoz nem a reinkarnáció áll a legközelebb. :) Ami ugye végső soron a ciklikus szenvedést jelenti a keleti tanok szerint.

Akkor már sokkal inkább vágynék egy örökké tartó mennyországi habzsidőzsire, esetleg a hetvenkét szűzre, amit a Koránban ígérgetnek.

Nem is, hanem a kérdezőnek van ilyen gondolkodása:

"S nem tudom elképzelni hogyha meghalok csak sötétségben legyek vagy valami.Képtelenség.

Biztos van valami a halál után."

Nos: NEM biztos.

Biztos az, ami bizonyítva van.

Ez meg nincs.

> nem tudom elképzelni hogyha meghalok csak sötétségben legyek vagy valami

Érdekes módon mindig csak az a kérdés merül fel az emberekben, hogy mi van a halál előtt, hogy mi lesz a lelkükkel a haláluk után. Pl. a kereszténység is leginkább ezzel foglalkozik. Megfordítva valahogy senkinek semmi problémája a dologgal, és nem is nagyon merül fel annyira az emberekben: Mi van a lelkünkkel a születésünk előtt? Azzal valahogy az emberek meg tudnak békélni, hogy esetleg előtte nem voltak. A keresztény vallás nem is nagyon taglalja, hogy most a lélek az pontosan mikor kerül bele a testbe, Isten akkor teremtette ez az ember lelkét, amikor mondjuk megfogant, vagy van egy „szekrénye” tele lelkekkel, amit még a teremtéskor teremtett, és onnan kapja meg az újszülött a lelkét.

(A másik oldalról ez eléggé profán és primitív értelmezése szerintem a léleknek, de sebaj.)

> Biztos van valami a halál után.

> Én odáig jutottam hogy értelmes szabályok…

Ezt hívják vágyvezérelt gondolkodásnak. Te nem tudsz elképzelni valamit. Nem azért, mert objektíve elképzelhetetlen, hanem mert ijesztő (?), mert nem tetszik ez a lehetőség. Pedig nem tudod mi az igazság. Te a vágyaid és félelmeid mentén jelented ki, hogy mi az, ami „biztos”. Ez önmagában érthető, és nem is feltétlenül ördögtől való, az viszont nagyon fontos, hogy tudatosuljon benned, mert különben nem az igazságra, hanem álomvilágra fogsz csak jutni.

Attól, hogy én nagyon szeretnék egy olyan korsót, amiből soha nem fogy ki a sör, attól még – nyilván – egyáltalán nem biztos, hogy létezik is ilyen korsó.

~ ~ ~

> Ilyen módon újjászületést követően elfelejtjük mindet.

Igen, csak ezzel az a gond, hogy akkor tulajdonképpen mit is jelent az a szó, hogy „én”. Mi adja az identitás alapját. Mert hát az ember azért javarészt mégiscsak a saját emlékeivel, az azok mentén tett felismeréseivel, az azt meghatározó személyiségjegyeivel azonosítja önmagát. Én az vagyok, aki szereti az erdőt, utálja a spenótot, akinek nehéz/könnyű gyerekkora volt, aki ekkor és ekkor volt szerelmes ebbe és ebbe, stb… Márpedig ha ez az, amiként önmagunkra tekintünk, akkor az elfelejtés csak egy másik szó a halálra.

Ha te most elfelejtenél mindent, ami az életedben történt, akkor te lennél még? Nyilván van egy csomó tulajdonságod, ami genetikailag meghatározott. De akkor az vagy te? Hiszen ezek édesanyádból és édesapádból jönnek, nem belőled. Meg van egy csomó tulajdonságod, amit az élet alakított ki. Hogy milyen zenét szeretsz, hogy depressziós voltál, hogy mitől voltál az, hogy egyedül voltál, vagy sem. Ha mindezeket elfelejtenéd, akkor az még te lennél?

~ ~ ~

Azt is érdemes megnézni, hogy a hinduizmusban és a buddhizmusban, ahol a reinkarnáció benne van a világképben, ott nem valamiféle örömteli dologként gondolnak rá, hanem valamiféle börtönre, hogy akármit csinálsz, újra és újra meg kell születned és leélni újra és újra egy életet, egy csomó hibát elkövetve mindegyikben, egy csomó dolgot újra és újra meg kell tanulnod. A hinduizmusban is megjelenik az örök körforgásból való megszabadulás, de a buddhizmus az, ami tulajdonképpen elsősorban erről szól.

Itt volt a zsidó vallás, aminek nincs túlvilágképe, ha meghalsz, akkor vége. Erre jött Jézus, és hozta az örök élet ígéretét, mint megváltást. Keleten éppen fordítva, ott az öröklét béklyója, és jön Buddha, aki tanít arról, hogyan szabadulj meg ebből a létforgatagból, és hogyan érd el a Nirvánát, kvázi az Istennek való újraegyesülést, az istenben való feloldódást, így tulajdonképpen az elkülönült „én” megszűnését.

~ ~ ~

Jó dolog az öröklét? Az életben nagyon sok dolgot pont az tesz értékessé és kitüntetetté, hogy múlandó, és soha vissza nem térő. Egy első csók, egy első szerelem, egy első bál pont attól kitüntetett, hogy az „elsőség” jellegükkel együtt ezek megismételhetetlenek, és soha nem térnek vissza, örökre elmúlnak. Vannak utána is csókok, szerelmek, bálok, de azok pont attól kevésbé kitüntetettek, hogy egyek a sok közül, volt a múltban is, lesz a jövőben is, volt jobb is, rosszabb is, lesz jobb is, rosszabb is. A megismételhetőségük teszi őket kevésbé értékessé. A dolgok nem attól kellenek, hogy értékesek legyenek, hogy ha nem is örök érvényűek, de túlélnek, hanem attól, hogy önmagukban itt és most helyesek és jók, a következmény ilyen szempontból csak másodlagos kell, hogy legyen. Ne azért főzz, hogy aztán estére és holnapra legyen mit enned. Az is számít, félre ne értsd, csak akkor a főzés egy szükség lesz. Ha viszont azért főzöl, mert főzni jó, akkor óhatatlanul és elkerülhetetlenül fog boldogságot okozni, de a magán az „itt”-en és a „most”-on lesz a fókuszod, attól lesz jó igazán csinálni.

Az ember életének is ez ad súlyt. Ha örökké élnél ebben a testben, ezzel a tudattal, semmi nem lenne sürgős. De fontos sem igazán. Számos film próbál rámutatni erre, pl. ott a Hegylakó című film. Nekem a mennyország képe is ezért volt sokáig csak zavaró, amíg rá nem jöttem, mi zavar benne igazán. Az, hogy nem lehet elképzelni. Mert oké, én pl. szeretek sakkozni. Valószínű 10 év múlva is szeretni fogok sakkozni. De 100 év múlva is szeretni fogok még sakkozni, ha örökké élek? 1000 év után mi újat kapnék még a sakktól, amit addig nem kaptam meg számtalanszor? Mitől lenne egy éppen aktuális sakkjátszmának bármiféle tétje, jelentősége, ami miatt én még mindig le akarnék egy játszmát játszani?

És ez még csak ezer év, hol van az az örökkévalóságtól, az évmillióktól, évtrillióktól, évdecilionoktól, amik megint csak a kezdetei és nem a végei az örökkévalóságnak.

A mennyország csak úgy képzelhető el, ha a tudatunk, személyiségünk abban a formában, amiben itt életünkben megvan, megszűnik. Különben a mennyország egy elviselhetetlen pokol lenne. De ahogy írtam, ezzel tulajdonképpen az szűnik meg, aki ül, és azt gondolja, hogy „én most itt ülök, és azon gondolkodom, hogy…”. Ha más ember hal meg, mondjuk Béla bácsi, szeretünk rá úgy gondolni, hogy ő már egy jobb helyen van. De Béla bácsiként gondolunk rá, aki olyan ízesen tudott nótázni, aki imádott a kertben szalonnázni, akinek olyan vicces katonatörténetei voltak, aki szerette az unokáit stb… De az a Béla bácsi, aki mindezek volt, az ha így maradt, az megőrülne az örökkévalóságban, számára az maga lenne a pokol. Vagy ha nem, akkor ő már nem az a Béla bácsi, ő már nem tart számon se nótát, se szalonnát, se katonaságot, se unokát.

~ ~ ~

Lehet ez némileg elkeserítő kép elsőre. De nem az. Élni alapvetően jó, ha az ember úgy dönt, hogy jó, ha egyszerűen csak keresi és csinálja azt, ami helyes, függetlenül attól, kap-e jutalmat érte, vagy érdemtelenül szenved esetleg miatta. A lényeg az, hogy ott és akkor, amikor arra szükség volt, megtette azt, amiről azt gondolta, arra van szükség. A legtöbb ember a boldogságot keresi. Az nem fenntartható. De jó hír, hogy viszont elkerülhetetlen. A boldogság ha jobban belegondolsz pusztán változás. Aki új telefont vesz, az boldog. De ugyanaz a telefon már két évre rá nem teszi boldoggá, akkor sem, ha ugyanolyan jól működik. Mert nem a telefon tette régebben is boldoggá, hanem a változás, hogy egy rosszabb telefonja volt, és egy jobb telefonja lett. A boldogság változás. A változás meg nem fenntartható folyamatosan, de még ha igen, az is csak megcsömörléshez vezet. Aki vásárlásmániás, az is ebbe a hibába esik, hogy mivel boldog lett attól, hogy vett egy ruhát, elkezd minden nap ruhákat venni, és várja a boldogságot. De egy idő után nem jön, a vásárlás csak kényszerré válik, boldogság nélkül. Tehát nem a boldogságot kell keresni.

~ ~ ~

Én miben hiszek? Számomra a lélek nem egy önmagában létező dolog, hanem egy elvont fogalom. Azt szoktam analógiaként hozni, hogy tegyük fel van egy zsák almád. Azok csak almák. De ha lerakod kör alakba őket, akkor abból lesz egy kör. De a kör az nem egy önmagában létező dolog. Nem tudod az almákról leemelni a kört és eltenni a fiókba úgy, hogy az almák közben az asztalon maradnak. És nem tudsz elővenni sem egy kört, amit rádobva egy zsák almára azok kör alakban rendeződnek el. A kör nem egy létező dolog, hanem a létező dolgok – almák – között fennálló viszonyrendszer. Ha úgy tetszik, akkor egy rend, egy struktúra, egy hierarchia.

Így gondolok a lélekre is. Az embernek vannak mindenféle receptorai, azok egy komplexebb struktúrát alkotnak, mondjuk egy ingerület átvitelt a bőröm és az agyam között. Ezek érzetekké állnak össze, azok meg érzésekké, érzelmekké, vágyakká, gondolatmorzsákká, személyiséggé, stb… Mindezen elvonatkoztatási lépések tetején van ott az a rend és struktúra, amit léleknek lehet hívni.

Olyan ez, mint az internet. Vannak számítógépek, azok internetszolgáltatók alá szerveződnek, azok különböző országok gerinchálózatává, és végül az internetté.

Pont ezért a lélek test nélkül olyan számomra, mint a kör almák – és más anyagi megtestesítők – nélkül, mint az internet számítógépek nélkül. Önmagában nem létezőek. Internete csak számítógépeknek lehet. Lelke csak egy hús-vér, sejtekből álló embernek lehet. Így azt is gondolom, hogy a léleknek hívott „valami” az ugyanúgy megszűnik létezni a halálunkkal, mint a testünk, sőt a fizikai test még valamennyire túléli a halált, még egy ideig bizonyos struktúrák egyben maradnak, a lélek sokkal halandóbb valami.

Illetve halandó? Hiszen ha a lélek innen nézve nem más, mint gondolatok, értékrendek, világkép elemek valamiféle hierarchikus rendszere, akkor ezek az építőkövek ha nem is egy egységben, de külön-külön tovább élnek. Minden gondolat, amit megfogalmazva valakinek átadtam, az valahol onnantól már az ő részét is képezi, és ha ő túlél engem, akkor a lelkem ezen szilánkja tulajdonképpen él valakiben. Ahogy írtam én szeretek sakkozni. De ha valakivel én szerettettem meg a sakkot, és ő ezt továbbviszi, sőt továbbadja, akkor az valahol az én továbbélésem, részelege újratestetöltésem (reinkarnációm), csak éppen nem egységben, hanem sokfelé szétosztva. Sőt aki nem tőlem ismerte meg a sakkot, nem is ismert engem, azzal is van valami közös lélekdarabkánk.

~ ~ ~

Persze ezek hitkérdések. Választ senki nem tud róla bizonysággal. Aki igen, az is csak a bizonyság illúziójában ringatja magát. Lehet lesz, aki hasonlót válaszol, mint én. Lesz, aki a reinkarnációt – más megközelítésben – fogja igenleni. Lehet kapsz keresztény választ. Ahogy az én nézetem, úgy az ő nézetük is pont annyira megalapozatlan, de pontosan annyira vállalható is. Hitről nem lehet és nem is érdemes vitázni. Hogy te miben hiszel, azon változtatni úgysem tudsz, a hit nem elhatározás kérdése. Attól, hogy valaki elhatározza, hogy ő holnaptól Zeuszban fog hinni, attól még nem fog benne hinni, ugyanúgy ateista, keresztény, buddhista marad.

Amit én is, meg mások is adni tudnak, azok gondolatok, amik vagy belátásokat érlelnek meg benned, vagy nem. Aztán hogy ezek mentén hogy alakul a világról alkotott személyes elképzelésed, az már csak rajtad múlik.

"Meg van egy csomó tulajdonságod, amit az élet alakított ki. Hogy milyen zenét szeretsz, hogy depressziós voltál, hogy mitől voltál az, hogy egyedül voltál, vagy sem. Ha mindezeket elfelejtenéd, akkor az még te lennél?"

Volt egy ismerősöm, aki egy autóbaleset után mindent elfelejtett. Az egész életét. Évekkel később sem tért vissza az emlékezete. Ha valaki ráköszönt az utcán, mindig zavarba jött, és megkérdezte tőle: te ki vagy?

Ettől függetlenül indentitásproblémája nem volt. Törlődött az emlékezete, de attól még "ő" volt ő. Az a valaki, aki tapasztal és érzékel.

Nagyon sok mindenre mi sem emlékszünk, "ép elmével" sem. Fogalmam sincs például, mit csináltam 2015. október 2-án. De azt tudom, hogy "én" léteztem és tapasztaltam.

Attól még, hogy elfelejtünk mindent, létezhettünk "mi" még korábban is. Akár úgynevezett "előző életben" (inkarnációban) is. Ebből a szempontból lényegtelen, hogy emlékszel-e arra, mit csináltál 2011. június 5-én, 1992. január 18-án, vagy éppen 1614. szeptember 20-án. Az akkor megélt tapasztalatok mélyen benned vannak, még ha ennek nem is vagy tudatában.

Akkor is, ha látszólag törlődtek az emlékeid, mint az egykori ismerősömé.

Az "én" fogalma tehát szerintem sokkal tágabb, mint a jelen személyiségé, ami ráadásul folyamatosan változik. Az "én" az, aki tapasztal. Akár emlékszik a korábbiakra, akár nem.

Értelmezésem szerint ez a lélek. Hogy ez aztán más létállapotban képes-e minden tapasztalatára visszaemlékezni, és azokat összegezve egy más minőségű identitást megélni, esetleg a kollektív ének alkotnak egy nagy közös identitást, érdekes kérdések.

"Az akkor megélt tapasztalatok mélyen benned vannak, még ha ennek nem is vagy tudatában."

Eszerint csak a tudatos agyad felejt?

A tudattalan mindent megőriz az életek között is?

A reinkarnáció 𝐧𝐞𝐦 ezt mondja.

"A reinkarnáció 𝐧𝐞𝐦 ezt mondja."

A reinkarnáció egy értelmezési séma (újjászületést vagy újraszületést jelent), ami nem mond semmit. Különböző vallások és filozófiai irányzatok állítanak ezt és amazt a reinkarnációról.