Szerintetek van mennyország?

Hiszel bene , van .

Ha nem nincs , egy a lényeg fényböl lettél fényé vàlsz ;)

Elsőnek meg kellene határozni, hogy mi az a mennyország. Mert erről nincs egy egzakt kép, még az egyházon belül is sokáig volt vita arról, hogy ez egy hely, vagy egy állapot. Mert ez utóbbi tágabb értelmezése esetén létezik, akár itt a földi élet során is átélhető állapot.

Nem gondolom, hogy az anyagi világon túl lenne bármi is. De ettől még nem minden fogalmunk anyagi természetű. Ha almákat raksz le körbe, akkor a kör az micsoda? Anyagi természetű dolog? Nem, hiszen amíg nem körben voltak az almák, azok ugyanannyian voltak, ugyanolyan pirosak, semmi anyagi természetű dolgot nem tettünk hozzá. Nem tudod megenni az almákat úgy, hogy a kör megmarad és elteszed a fiókba. Akkor nem anyagi természetű? Mégis az, hiszen kellenek hozzá az almák. A semmit nem lehet kör alakban elhelyezni.

Akkor mi is ez a kör? A rend. A dolgok – az anyagi dolgok – közötti összefüggések, törvények. Ez nem anyagi természetű, de az anyagi világ része. Azt gondolom az anyagi világnak, a komplex emberi létezésnek megvan a maga rendje, megvannak a maga törvényei. Ezeknek lehet nevet adni, lehet szimbolikus rendszerben kezelni, és azt gondolom, hogy amit a különböző vallások istennek, isteneknek, transzcendens lényeknek, törvényeknek neveznek, azok nem másak, mint ezen rend megszemélyesítői. Érdemes lehet velük foglalkozni, mert sokat lehet belőle tanulni, de nézetem szerint ezeket nem szó szerint kell értelmezni.

A kereszténység mennyországképe ráadásul nagyon homályos. Nézd meg hogyan ábrázolják a mennyországot mondjuk filmekben. Valami nagy világosság, ami mögé nem lehet belátni. Tele van ellentmondással az egész. Elvileg az ember megőrzi a személyiségjegyeinek jelentős részét. De mi a helyzet az alapvető emberi vágyakkal? Az ember tenni akar, ingerekre éhezik. Egy örökkévaló állandóság, változatlanság maga lenne a pokol. Szeretsz valakit? És mi van, ha azt a valakit más is szereti? Akkor hogy fog ez működni a mennyországban? Egyszerre nem lehettek ketten is vele. Vagy ott majd nem fogod szeretni? Akkor viszont a személyiséged egyik fontos része szűnik, ha úgy tetszik hal meg. Vagy két alternatív valóságként kell elképzelni, az egyik „szobában” te vagy azzal, akit szeretsz, a másikban meg az a másik ember? Akkor az egész meg talmi, illúzió, nem valós, hiszen a valóság alapvetően attól tűnik annak, hogy mindenki más számára is ugyanazt a valóságot jelenti. Nem igazán lehet egy olyan mennyországot még elképzelni sem, ahol mindenki boldog, mégis mindenki megőrzi a személyiségjegyeinek a fő részeit.

A korai kereszténységben is, de néhány mai keresztény értelmezésben is van a test-lélek kettősségén túl egy másik értelmezés, ami test-szellem-lélek hármasságot jelent, sőt ennek a nyomai a Bibliából is kiolvashatóak. Itt a lélek és a szellem elnevezés néha helyet cserél. Ebben az értelmezésben van a tested. Az a halállal valóban meghal. A szellem, a személyiséged, az emlékeid, az, hogy a komolyzenét szeretted, vagy a popzenét, hogy könnyen barátkoztál, vagy zárkózottabb voltál, az is ugyanúgy meghal a testeddel együtt. A lélek meg egyesül Istennel, az már nem férfi, nem nő, nem zárkózott, nem nyitott, nincsenek saját emlékei, az emlékei nem másabbak, mint mások emlékei. Ez jelenti azt, hogy egyesül Istennel, többé nem különböztetődik meg, nincs semmi ami elválasztani az „én” és a „nem én” részét a világnak.

#5: Ha csupa nagybetűvel írsz, az olyan, mintha élőszóban kiabálnál. Erősen illetlenségnek számít. Bár a legtöbbször az a célja, hogy kiemelje az írást, hosszabb szöveg esetén pont fordított hatást kelt, a nagybetűs írás kevésbé olvasható, így könnyebben átlapoz az ember felette. Úgy általában a nagybetűk, a halmozott felkiáltójelek – és más hasonló valódi tartalmat nem hordozó stilisztikai eszközök száma – fordított arányban áll a mondanivaló hitelességével, komolyan vehetőségével, az elfogadására való hajlammal.

Célszerű nem a Caps Lockkal, hanem gondolatokkal érvelni. Továbbá célszerű nem ezerszer hallott klisékkel, idézetekkel, hanem saját gondolatokkal érvelni. Az embert jobban érdekli az, hogy az adott illető személyesen mit gondol, mint az, hogy milyen kész gondolatokat tud bemagolni és visszaadni, kvázi a saját gondolat, megértés mindenféle látszata nélkül.

A forma nem feltétlenül jelentéktelen. Nem mindegy, hogy aki találkozik a keresztény vallással, hittel, aki vívódik, kérdései vannak, az milyen arcával találkozik. Az nem szerencsés, ha valaki egy olyan klisét durrogtat, amit kb. mindenki tud a kereszténységről, hogy Isten szeretete végtelen, az egyszülött fiát adta értünk, stb., stb… Vagy valaki elkezd úgy beszélni, ahogy egy ember szokott, nem egy pap prédikáció közben. Beszélgettem vallásról, a keresztény hit tanításairól igen értelmes, gondolkodó hívőkkel, sőt néhány pappal is, akik normális emberi szavakkal tudtak beszélni a témáról.

Na jó, azért beszéljünk kicsit a tartalomról…

„és ha úgy éled az életed, hogy a szívedbe fogadod Jézust aki meghalt érted a kereszten akkor bizony oda kerülsz”

Ez például nincs benne a Bibliában. Mit mond Jézus?

„Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.”

Nem azt mondja, hogy aki hisz Istenben, vagy abban, hogy ő Isten fia, az a mennyországba kerül, hanem aki követi őt – követi a tetteiben, azon értékrend szerint él, amit ő hirdet –, azé lesz az élet világosság. Nem a halál után, nem a halál előtt, erről nincs szó.

Mint mond még?

„Boldogok a lelki szegények: mert övék a mennyeknek országa.”

Kérdés, hogy mit jelent a lelki szegény fogalma…

„Boldogok a szelídek: mert ők örökségül bírják a földet.”

Itt is kérdés, mit jelent az, hogy „örökségül bírják a földet”.

„Boldogok az irgalmask: mert ők irgalmasságot nyernek”

„Boldogok, a kiknek szívök tiszta: mert ők az Istent meglátják.”

„Boldogok a békességre igyekezők: mert ők az Isten fiainak mondatnak.”

„Hogy ha a ti igazságotok nem több az írástudók és farizeusok igazságánál, semmiképpen sem mehetnek be a mennyeknek országába”

Szó nincs hitről, Istennek a szívünkbe fogadásáról. Erkölcsi rendről van szó. És akkor itt van egy dilemmatikus kérdéskör. Ha valaki nem hisz Istenben, de erkölcsös életet él, betartja – önmaga belátásából, és nem Istentől való félelmében – a tízparancsolatot, azon elvek mentél él, amit Jézus tanított, csak éppen történetesen nem hisz Istenben, az – ha mégis van mennyország – bekerülhet a mennyországba? Sok hívő azt mondja, hogy nem. De ez mennyire egyeztethető össze, egy végtelenül irgalmas, megbocsátó, szerető, igazságos Isten képével? Vagy mi a helyzet azokkal, akik bűnöket követnek el, de nincsenek tisztában azzal, hogy bűnt követnek el, nem is látják, nem is bánják meg ezeket? Azok bekerülhetnek a mennyországba? Pl. a hét fő bűn egyike a hiúság. Hiú az, aki havonta elmegy fodrászhoz, hogy jól nézzen ki a frizurája? Vannak olyan ortodox álláspontok, amik szerint igen.

Egyáltalán van szabad akarat? Erről óriási teológiai viták voltak. Az egyik szélsőséges álláspont Aquinói Szent Tamásé, aki szerint az ember teljes szabad akarattal rendelkezik, a természet dolgai azok, amelyek isteni behatás alatt állnak. De ha van szabad akarat, Isten akaratából van szabad akarat, Isten azt akarta, hogy dönthessünk úgy, érezhessünk úgy, hogy Isten nem létezik. Büntethető-e valaki egy olyan tettért, amire jogosítványt kapott?

De volt más szélsőséges nézőpont. Kálvin is részben ezt vette át, de a katolicizmusban is megvolt, csak most nem ugrik be, hogy ki is tanított erről. Ez alapján Isten minden ember sorsát előre elrendelte, így sem jó cselekedetekkel, sem imával, sem hittel nem lehet hatni arra, hogy valaki a mennyországba, vagy a pokolra kerül. Emberi akarat nem írhatja felül Isten elrendelését.

Egy Római Katolikus Egyház nagyjából ez utóbbiból csinált hivatalos álláspontot, kvázi fából vaskarika jelleggel. Ez alapján bár létezik szabad akarat, az ember sorsa nincs előre megírva, de Isten örök időtől fogva ismeri minden ember életútját, döntéseit, sorsát. Ez így eléggé önellentmondásos, de kellően homályos ahhoz, hogy a legtöbb hívő ne tegyen fel további kéréseket, vagy ha igen, akkor igény szerint pro, igény szerint kontra lehet érvelni.

~ ~ ~ ~ ~ ~ ~

De térjünk vissza a második válaszodhoz.

„De hàt ki vagyok èn, hogy elitèljelek bàrmièrt is!?”

De hát éppen ezt teszed. Leírsz egy ítéletet. Persze rögtön vissza is vonod, de nem úgy, hogy kitörlöd az előtte leírt két sort, azt igenis otthagytad, hogy lássam, olvassam. Helyes ez? Nem tudom, a magam értékrendéjbe belefér. Az ember megítél és elítél dolgokat. De ezek itt a földi, emberi életre érvényesek. Szintén Aquinói Szent Tamásra hagyatkozva én elfogadhatónak tartom az álláspontját, hogy szükség van emberi, földi törvényekre. (Persze ez még az a kategória, amire törvényt sem érdemes hozni.)

De a te hited szerint „Ne ítélj, hogy ne ítéltess”. Jézus is azt mondta: „Hogy ha a ti igazságotok nem több az írástudók és farizeusok igazságánál, semmiképpen sem mehetnek be a mennyeknek országába.”. Márpedig te feltétlen szeretetről beszélsz, arról, hogy nincs jogod ítélkezni, mégis megteszed. Ez álszentség, farizeusi hozzáállás. Bocsánatos bűn? Én ne gondolom azt, hogy ne lenne az, számomra érthető, elfogadható, természetes, csak éppen a hited, a vallásod nem feltétlenül tartja annak.

„ Imàdkozom èrted, hogy ha nem is most de egyszer te is tapasztald meg ezt a csodàlatos èrzèst ami a HIT”

A hit nem arra van, hogy csodálatos érzés legyen. A hit világképet, értékrendet, erkölcsi rendet fogalmaz meg. Vannak hívők, akiknek a hit valamiféle „drog”. És vannak hívek, akik ugyanúgy élik az életüket, lehet velük beszélni mindenféle témáról, a politikától, a művészeteken át a legprofánabb, hétköznapi témákról is, mint például a csirkesütés technikáiról, ők boldogok ha úgy alakul, szomorúak, ha úgy alakul. Olvasottak, műveletek. Nem feltétlenül hivalkodnak a hitükkel, persze lehet beszélgetés témája ez, és nem az az életcéljuk, hogy higgyenek (és ne hiddjenek), hanem emberi léptékül életcéljuk van, amihez persze a hitük erőt, kitartást, reményt ad.

Másik oldalról miből gondolod, hogy az imádra van szükségem? Miből gondolod, hogy ha van Isten, engem ne szeretne, annak ellenére is, hogy ne hiszek benne? Ott van Tamás példája. Ő ne hitt Jézus feltámadásában. Tulajdonképpen az egyik legnagyobb bűnt követte el, fizikai bizonyítékot keresett valamire, ami nem fizikai természetű. „Ha nem látom az ő kezein a szegek helyeit, és be nem bocsátom ujjaimat a szegek helyébe, és az én kezemet be nem bocsátom az ő oldalába, semmiképpen el nem hiszem.”. És mit mondott erre Jézus? Azt, hogy hitetlen vagy, meghalsz, és a pokolban fogsz égni az idők végezetéig? Nem. Azt mondta: „Hozd ide a te ujjadat és nézd meg az én kezeimet; és hozd ide a te kezedet, és bocsássad az én oldalamba: és ne légy hitetlen, hanem hívő. […] Monda néki Jézus: Mivelhogy láttál engem, Tamás, hittél: boldogok, akik nem látnak és hisznek.”

Nekem – ha van Isten – nem adott semmilyen bizonyítékot, jelet arra, hogy létezik. Nem hiszek. Tamás vagyok. De Tamás is megbocsátást nyert ott helyben. Tehát tényleg rászorulok arra, hogy imádkozz értem?

”Èn kèrem az èn Dràga Jó Istenemet, hogy tèged ès az ilyen hasonló embereket akik ennyire túlgondoljàk azt amit egyàltalàn nem kène…”

Elnézést, de egy vallás körvonalaz egy világképet, értékrendet. Hinni igazán abban lehet, amiről tudod, hogy micsoda. Te sem hiszel a parátlikban, ha fogalmad sincs róla, hogy mik azok a parátlik (amúgy fiktív szó, ne keresd a szótárban). Hogy lehet hinni a mennyországban, ha nem tudjuk, hogy az pontosan micsoda? Hogy lehet hinni a mennyországba való kerülésbe, ha nem tudjuk mik a feltételei? Nem véletlenül foglalkozott ilyen és hasonló kérdésekkel sok-sok szent, pap, pápa, nem véletlenül voltak az egyház történelmében igencsak komoly, jelentős teológiai viták.

De még Jézus is azt mondja: „Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mert ők megelégíttetnek.”. Még Jézus is arra buzdít, hogy keresd az igazságot. Nem arra, hogy ne tegyél fel kényelmetlen kérdéseket, vagy olyan kérdéseket, amelyekre nincs egyértelmű, vagy jó válasz. Óhatatlanul vannak ilyen kérdések, és az ember hite akkor lesz élő, ha ezekről van valamiféle saját, kialakult képe, ami esetleg az idővel változhat, vannak kétségei, vannak bizonytalanságai, amely kérdéseket rágcsálva az élete során egyre nagyobb bölcsességeknek járhat utána. Nem igazi hívő az, akiben ne lenne meg a kétség csírája. Pont attól igazán erős valakinek a hite, hogy a kétségei ellenére is hisz. Aki kétségek nélkül hisz, az nem bölcs, hanem ostoba, akinél a vakszerencse dönti el, hogy fundamentalista keresztény lesz, iszlamista, vagy ortodox zsidó.

Akkor van súlya valakinek a hitének, ha ismeri a saját vallása fő kérdéseit, problémaköreit, hitvitáit, meg ismer más vallásokat is, más világnézeteket is, azokban is meglátja azok jó és rossz oldalát, és ennek ellenére hisz abban, amiben hisz.

> Ugyanis ha ez a világ van,akkor az mért ne lehetne?

Az a baj ezzel, hogy ilyen alapon minden és mindennek az ellenkezője is feltételezhető.

lehetne ≠ létezik

Ugyanis ha ez a világ van, akkor miért ne létezhetne elől zöld csíkos, hátul piros pettyes kék elefánt?

Ugyanis ha ez a világ van, akkor miért ne lehetne, hogy lezuhanok egy 10 km magasan utazó repülőgépről, egyenesen beleesek egy tűzhányóba, és karcolás nélkül túlélem.

Ugyanis ha ez a világ van, akkor miért ne lehetne, hogy tegnap az összes létező ismerősöm pont 15:10-kor kimondta a nevem.

Ugyanis ha ez a világ van, akkor miért ne lehetne, hogy tegnap egyetlen egy ismerősöm sem mondta ki a nevem 15:10 környékén.

Ugye ez utóbbi kettő üti egymást, egyszerre nem lehetséges. Külön-külön lehetséges, de egyszerre nem. Ergo az nem érv, hogy valami „lehetne”, ha történetesen nincs. Ugyanígy nem érv az, hogy valaminek a hiánya lehetséges lenne, de történetesen létezik.