Hogyan kezdhetnék el regényt írni?

> Ha nem adod fel és kitartasz, lesz egy olyan sztorid, amiben benne élsz minden nap, akkor valóra válthatod az álmodat, csak higgy és remélj!

Igen, valahol a kulcs a kitartás. Persze kell a tehetség is, az sem nélkülözhető, de javarészt mégis a kitartás a fontos (amit viszont nem szabad összekeverni a makacssággal). És igen, elsőre igencsak lehangolónak tűnhet az, amit írtam, de nem is egy lépésben kell megmászni a Mount Everestet. Ha belegondolsz akkor mondjuk a tanulás is egy ilyen elsőre megmászhatatlannak tűnő hegy. Egy órára felkészülni sem könnyű. Felelhetsz rosszul. De mi ez ahhoz a nehézséghez képest, amit egy témazáró jelent. Az érettségi mennyivel nehezebb, mint egy témazáró. Egy szigorlat mennyivel nehezebb, mint egy érettségi. Egy államvizsga, diplomavédés mennyivel nehezebb, mint egy szigorlat. Ha egy középiskolás nézi az órára való felkészüléshez képest, elrettentően óriási akadály. Mégis rengetegen szereznek diplomát, mert szép lassan kell az egyre nagyobb és nagyobb akadályokat átugorni, mire odaérsz, addigra már nem is tűnnek akkorának. Akadálynak akadályok lesznek, nagyobbak is, mint amiket addig ugortál át, de már nem annyival nagyobbak.

Az első válaszom kicsit kétkedő, már-már cinikus hangvételét meg az a megfigyelés okozta, hogy úgy látom néhány személyes tapasztalatból, meg úgy a neten bóklászva, hogy a mai fiatalok túlnyomó többsége alapvetően kétféle – bár meglehet korukból fakadóan bocsánatos – hibát követ el:

1. Önmaguk alulértékelése, önbizalomhiány. Ez baj, mert így olyan akadályok előtt torpannak meg, vagy neki sem futnak, amit pedig képesek lennének átugorni. Sok fiatal bele-belekezd valamiben, és néhány kisebb nehézség után feladja, mert valahol az a hibás kép alakul ki bennük – talán a filmek, sorozatok, reklámok hatására –, hogy a sikert gyorsan és könnyen el lehet érni, nem kell nagyobb akadályokat leküzdeni, zsákutcákból visszafordulni.

2. Önmaguk túlértékelése. Ez azért baj, mert olyan tettekre ösztönzi őket, amiben sokkal csúnyábbat és nagyobbat buknak. Mondjuk valaki énekelget. A barátai szerint nem is rosszul. Amúgy tényleg, hogy hétköznapi szinten valóban nem rosszul. Lehet egy barát érzi a hibákat is, de nem akarja megmondani, mert nem akarja az illetőt megsérteni, így inkább ezeket magában tartja. Csak ha nincsenek kritikus, objektív visszajelzések, az illető túlzott önbizalmában mondjuk benevez egy tehetségkutatóra, és ha ott derül ki, országos nyilvánosság előtt, hogy nem üti meg azt a szintet, amit ott elvárnak, akkor az jóval nagyobb pofon, ami évekig okozhat – feleslegesen – súlyos traumát. Sajnos egy távoli barátom ebbe a hibába eset, kvázi országosan közröhej tárgya lett, én meg sajnos túl távoli ismerőse voltam ahhoz, hogy beszélgessek vele, és objektív véleményt formáljak, vagy kétségeket keltsek az önbizalmában.

Mi is talán így voltunk ezzel, mikor fiatalok voltunk, csak talán a tétje nem volt korunkban ekkora. Nem tudom, a kérdező melyik kategóriába tartozik. Nem úgy látom, hogy az elsőbe. Hogy a másodikba, vagy a kivételes harmadikba, aki helyesen ítéli meg önmaga tehetségét, készségeit, képességeit, azt nem tudom. De ha már itt jártam, felhívtam rá a figyelmet, hogy ezt érdemes önmagában megvizsgálnia.