Ezt nem értem. Ennek mi a vége?

Csendes az este, a hold kifli módjára csüng az égen, s mintha a csillagok is halványabban ragyognának a megszokottnál. Elnyeli őket a fekete bársony.

A városka házai lustán nyúlnak az ég felé, mintha csak a felhőket szeretnék évtizedes játékra hívni; mert a házak és a felhők beszélgetnek. Ősi, a legtöbb ember számára érthetetlen mondatokat sodor a szellő; csak a gyerekek értik őket, ha nagyritkán álmukból felriadva az ablakpárkányon könyökölve figyelik a feketébe burkolózó utcákat.

Néhány kandallóban álmosan piskálol még a tűz; dérmarta kéményekből sötétszürke füst kunkorodik az éj bársonyába.

Egy szőke kisfiú halkan szuszog álmában, ujjai a pokrócra kulcsolódnak. Az kishajós falióra monoton ketyegése tőrként szakít át az éjféli csend függönyén, minden más mozdulatlannak tűnik.

A fiú hóna alatt régi, rojtos játékmackót szorongat, melynek gombszemei mint egy varázsütésre megtelnek élettel, s apró, kerekded fejét az ablak felé fordítja. A Hold ezüstös fényében fürdeti a szobát, s a kinti csendet apró csengettyűk csilingelése töri meg; vége a mozdulatlanságnak.

Ahány játék csak van a szobában – katona, mackó, rongybaba -, mind az ablak felé fordítja apró fejét, s várják a csodát. Piciny fénygömb közeledik az ablak felé, s az apró jégvirágokkal festett üvegen keresztül lassan belebeg a szobába; kialszik fénye.

Egy apró tündér száll az ágy szélére, hogy homlokon csókolja a fiút, majd dolga végeztével még int az őt híven üdvözlő játékoknak, s amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen távozik.

A kisfiú óvatosan mocorogni kezd a puha paplan alatt, s a játékok, mint egy parancsszóra, újból mozdulatlanná dermednek. Lassan két tengerkék szem nyílik a hosszú, sötét pillák alól. A kisfiú lassan felül, szalmaszőke tincsei rendezetlen hullámokban keretezik apró arcát. Körülpillant a szobán – hiszen megesküdött volna, hogy a játékkatona feje egy pillanattal előbb még felé nézett, s nem a fal felé -, majd kibújva a tengerkék paplan alól, lassú léptekkel az ablakohoz sétál.

A szőnyeg halkan surrog meztelen talpai alatt, s egy pillanatra még az óra is elfelejt ketyegni; a szomszéd ház felett egy hosszú, fehér hajú nő lebeg, gyengéden mosolyogva a kisfiúra.

Fehér selyemruhája hullámait lustán fodrozza a léha éjféli szellő, hajában jégvirágok csillognak. Ezüstös fénygömbök, apró tündérkék táncolják körül, nem visel sem kabátot, sem cipőt.

A kisfiú szinte az hideg üveghez nyomja arcát, úgy figyeli a tüneményt, s az hangtalan nevetésre nyitja hófehér ajkait. Könnyed mozdulattal a kisfiú felé int, majd azt égre mutat. Fehér tollak kezdenek szállingózni az éj bársonyából, s a csillogok irigykedve figyelik lágy fényüket.

Lassan megtelnek velük a háztetők, majd a kertek, s végül az utcák. Az éjszakai város fehér tollakba burkolózik. A nő még utoljára finoman int a kisfiú felé, majd lassan elfordul, s tovalebeg a selymes sötétségben.

A fiú megragadja az ablak kilincsét, s szélesre tárja azt, az éjszakába ordítja a nő nevét, melyet csak a házak tudnak, a felhők és a kisgyerekek. Jeges szél süvít be az ablakon, s tollak, tollak…

.

Másnap hajnalban a fiú arra ébred, hogy a párkányra borulva alszik a jégvirágos ablak előtt. Hiába erőlteti magát, képtelen visszaemlékezni rá, hogy került oda, így hát a megválaszolatlan kérdések apró, színes dobozába gyömöszöli a rejtélyt, majd elgémeberedett tagjait kinyújtóztatva indul az ágya felé néhány plusz óra alvás reményében.

Lassan bebújik a tengerkék dunyha alá, majd oldalra fordítja fejét, s tekintete találkozik az ágy sarkában ücsörgő játékmackóéval, mi egy fehér tollat tart az ölében.

- Hát te meg hogy kerültél ide? – kérdezi a fiú mosolyogva, majd bevett szokás szerint újból a hóna alá gyömöszöli a mackót. Ujjai súloják az ezüstösen ragyogó tollat, s a fiú lelki szemei előtt hirtelen megjelenik egy kép egy végtelenül gyönyörű, hosszú, fehér hajú nőről, ki a háztetők felett lebegve tollakat bűvöl az éjszakából.

Álomnak túl intenzív, emlékfoszlánynak túl halovány – állapítja meg a fiú végül, de a biztonság kedvéért mégis úgy dönt, vet egy pillantást az utcára… ki tudja?

Hóna alatt a mackóval lassan az ablakhoz sétál, s szemügyre veszi a hajnal legelső sugaraiban fürdő várost; vastag hótakaró borít minden kéményt, utcát és háztetőt, de tollakat sehol sem látni.

Hát mégis csak álom volt! – sóhajt fel a fiú, s kissé lelombozódva indul újfent az ágya felé. Magára húzza a takarót, megöleli medvéjét, s lassan könnyed, boldog álomba merül.

Már nem láthatja, amint a mackó szeme összevillan a játékkatonáéval.