Ütöttek már meg titeket a szüleitek? (vagy) Ütöttétek már meg a gyerekeiteket?

Igen ütöttek.

Anyám általában jogosan, mikor "füllentettem", ellógtam valamit vagy valami nagyon rosszat tettem (ritkán fordult elő)

Apám igen, rendszeresen, mert egy alkoholista volt.

Sőt ma is az, csak szerencsére nem minket boldogít. Mikor? Mikor éppen olyan kedve volt - elfogyott a sör, véleménye szerint túl hangosan vettem a levegőt stb. Az indok bármi lehetett.

Ha lesz gyerekem, tuti nem fogom ütni csak úgy random. Esetleg csak úgy, mint az anyám, ha nagyon nagy baj van már, akkor is csak "figyelmeztető jelleggel" nem agyonverni, mert éppen idegbeteg vagyok. De nem is átesni a másik végletbe a cincogi "modern" szülői magatartáshoz, hogy "há jáj sérül a gyerek lelke nem szabad rászólni amiért felrúgta a kukákat, csak játszik, diákcsíny" jelleggel. Egyfajta arany középút kellene ide is.

> Ütöttek már meg titeket a szüleitek?

Még jó hogy. Annyira nem voltam azért jó gyerek, hogy elkerüljem ezt. Pl. mikor este 7 helyett 10-kor állítottam haza tizenegynehány évesen. Vagy mikor lehülyéztem édesanyámat. Vagy mikor bedobtam a papucsomat a szobába, összetörve a lámpaburát vele. De nem voltak túl gyakoriak az ilyen esetek, viszont így utólag indokoltnak tartom ezeket.

> Ütöttétek már meg a gyerekeiteket?

Még nincs, de a véleményem ezzel a témával kapcsolatban az, hogy vannak dolgok, amit muszáj megtanulni. Persze mindent meg lehet racionális úton magyarázni, vagy legalábbis meg lehet próbálni. De ha a racionális út nem használ, akkor muszáj érzelmi úton hatni. Nem gondolom, hogy egy pofon feltétlenül az egyetlen mód erre – tiltás, jutalmazás is van a világon –, de egy pofonba még senki nem halt bele. Adott esetben lehet, hogy ez a leghatásosabb. Bár nem tudom elképzelni, hogy én valaha is ilyet tegyek, de nem ítélem el, ha valaki így tesz, amíg oka van rá és nem csak arról szól a dolog, hogy valaki nem képes a saját érzelmeit kontrollálni és a gyerekén vezeti le a feszültséget.