Mi a véleményetek erről a szövegről?

Elmentem melletted, de csak utána vettem észre hogy te voltál az. Te, akit oly sokáig szerettelek. De hisz te mondtad hogy vége. Nem hittem el. Még most is szeretlek, csak már nem mondom el. Már letagadom! Te jó ég! Hisz te tuttad hogy én vagyok, nem? Azért csináltad! Mikor megláttalak azzal a lánnyal a padon éreztem hogy elsápadok. Érezetm, hogy könnyek gyűlnek a szemembe... Éreztem, hogy egyre jobban és jobban fojtogat az érzés..... az érzés hogy....hogy sírjak. És mikor megtetted, mikor megtetted! Azt soha nem felejtem el. Rám néztél /mélyen, bele a szemembe/, elmosolyodtál és megcsókoltad! Tudtam hogy vége, nem birtam tovább. Tudtam,..... az életem romokban hever.... Vége! Kész! Sarkon fordultam és elkezdtem szaladni. De olyan gyorsan hogy azt még én sem hittem el. Szaladtam és csak szaladtam. Célom volt, de hogy hogyan jutok oda azt nemtudtam. Nemérdekelt. Csak szaladtam. Éreztem hogy szúr az oldalam, és egyre nehezebben veszem a levegöt de nem törödtem vele. Egy kis idö mulva egy hatalmas sikítást hallottam, és az oldalamhoz kaptam. Utánna elsötétült a világ...

Másnap egy furcsa helyen feküdtem. Nemtudtam hogy hol vagyok, és biztos voltam benne hogy még sosem jártam itt de valahonnan tudtam hogy jó helyen. Egy orvos jött oda hozzám és megkérdezte hogy hogy vagyok. Nem válaszoltam, pedig értettem mit mond. Utánna belépett az ajtón egy fiú. Gesztenyebarna haja, lazán de egy kicsit gyerekesen a szemébe lógott. Abba a gyönyörű sötétkék szempárba. Elmosolyodott.

-Szervusz Lana! Reméllem már jobban vagy.

Te jó ég! Tudja a nevem! De valyon honnan?

-Megtaláltam a táskádban a mobilod és rögtön hívtam az embert az „anyu“ címszó alatt. Ö monda, hogy Laná-nak hívnak. Reméllem nembaj... Én G. David vagyok , de szóllíts csak nyugodtan Davidnak.

-Helló! Lana vagyok. ŐŐŐ... izé... ezt már tudod. Egyébként mit mondtak anyuék? Mikor jönnek el értem?

- Hát kb úgy fél óra míg ideérnek. Egyébként hogy van a beteg Doktor úr?

- A beteg jól van, de azért gyakorolhatna egy kicsit máskor mielőtt le szeretné futni a maratont.

Az orvos és David is elmosolyodott. Csak én maradtam komoly. RAJTA járt az eszem. Hogy valyon meddig akar még gyötörni? Csengettek. Ez ébresztett ki a gondolkodásból. Ésszre sem vettem hogy David és az orvos már a másik szobából jöttek ki. Az ajtó becsukódott. Fura érzés kerített hatalmába. Egyedül éreztem magam, pedig tudtam hogy mindenki a másik szobában van. Valyon anyáék jöttek?

Igen, anyuék azok. Éppen most hallom ahogy anyu hálásan, de egy kis idegességgel a hangjában üdvözli Davidot és a Doktor urat. Hirtelen kivágódott a szoba ajtaja és anyu nagy lendülettel robogott az ágyam mellé majd magához szorított.

-Jaj, kislányom! Úgy aggódtunk! Hogy vagy? Minden rendben? Mi történt veled? Mióta vagy itt?.... és én azt hittem a kérdések sokra csak nem akar szűnni, mármár kellemetlenül éreztem magam. Legszívesebben leállítottam volna anyut és aztmondtam volna neki, „Anyu mnden rendben, jólvagyok! Felesleges 20 féle képpen megkérdezned ugyanazt!“ Apu, David és a doktor az ajtóban álltak. De mintha David megérezte volna hogy ez a helyzet kezd kissé kellemetlen lenni számomra és odasúgott valamit apunak, aki széles vigyorral az arcán odajött az ágyhoz, és megkérte anyut hogy most egy kicsit hagyjon magamra mert az orvos beszélni akar velük. Anyun érezni lehetett hogy nem nagyon tetszik neki ez a dolog, és nagy nehezen bár, de kiment a szobából apuval és a doktorral együtt. Az ajtó újra becsukódott, de most nem maradtam egyedül. David a szobában maradt velem. Bűbájos mosolyal az arcán megkérdezte hogy le e ülhet az ágyam melletti székre. Én bólintottam hogy nyugodtan jöhet, hisz elvégre ez az ő lakása. Azthittem hogy majd kérdezősködni fog hogy hogy miért akartam lefutni azt a bizonyos „maratont“, de nem szóllt semmit. A szemembe nézett és mosolygott. Engem átjárt a forróság. Akaratlanul bár, de megfogtam, majd megszorítottam a kezét és halkan azt suttogtam neki: „köszönöm!“ David csak ült velem szemben és némán bólintott. Sokáig ültünk egymással szemben, és talán még jópár órát ültünk is volna ha anyuék nem jönnek be a szobába és nem jelentik be hogy mostmár indulnunk kell. A búcsúzás hosszadalmasra sikeredett mivel anyu ismét elkezdte köszöngetni Davidnak, hogy /idézem/ „megmentette az életemet“. Mire hazaértünk, már beesteledett és az eső is eleredt. Először csak lassú cseppekben hullott az égből, majd egyre gyorsabban és gyorsabban. Végül már alig lehetett látni valamit annyira sűrűn és hangosan -szinte már zúdult- az égből. Alig hogy beléptünk az ajtón az ég -mintha ágyút sült volna el- megzörrent. Majd elkezdett villámlani is. Gyorsan lepakoltunk én pedig megkértem aput hogy csináljon nekem egy teát. Apu kézségesen bólintott majd megsimogatta az arcom. Mire lezuhanyoztam és felvettem a pizsamám, apu már készen volt a teával. Gyorsan bebújtam a takaró alá és a kezembe vettem a teáscsészét. Majd lassan, kortyonként elmerengve a mai napon megidtam. Fáradt voltam és kimerült. Szerettem volna minnél hamarabb elaludni, de nemment. Éjfél lehetett mire nagy nehezen sikerült álomba ringatni magamat. Az eső továbbra is esett, és a villámlás sem akart megszűnni. Bíztam benne hogy mire felébredek már nem lesz vihar, de tévedtem. Mikor másnap reggel felébredtem egy cetlit találtam az asztalomon a következő szöveggel: „Apu munkában, én pedig a nagyinál. Este jövünk. Reggeli az asztalon. Szeretlek kincsem: Anya!“ Nem volt energiám felöltözni ezért csak egy pokrócot terítettem magamra, mivel a pizsim eléggé vékony volt ilyen zord időhöz képest. Nem volt étvágyam, ezért a reggelit érintetlenül hagytam az asztalon. „Majd később megeszem“-gondoltam. Búsan leültem az ablak elé és néztem ahogyan az esőcseppek nekicsapódnak az ablaküvegnek, majd szépen lassan -mint a könny- végigfolynak rajta, majd eltűnnek a semmiben. Éreztem hogy könnybe lábad a szemem. Nem akartam sírni. „Sírni csak a gyengék sírnak, én pedig nem vagyok az!“ jelentettem ki hangosan, mivel tudtam hogy úgysem hallja senki. Hirtelen harag öntötte el a testemet. Haragudtam! Haragudtam magarmra, RÁ, a világra...... mindenkire. Nem akartam vele foglalkozni, és miatta sírni meg végképpnem! Gyors léptekkel a TVhez siettem, majd megkerestem a távirányítót is. Bekapcsoltam és elkeztem nézni a műsort, éppen a híradó ment. Nem figyeltem mit mondanak, csak üveges tekinettel bámultam a képernyőre. A híradó már a végéhez közeledett, mikor bejelentették a nap hírét. A bemondó rezzenéstelen arcal a következő szavakat intézte a hallgatósághoz: „....a nap híre következik. Feltételezések szerinte egy szerelmespár öngyilkosságot követett el ma hajnalban. Szemtanúk részletesen leírták hogy mi is történt, de a média csak egy részletet tudósíthat az ügyről. Dr. Polyák András elmondta hogy a szerelmesek kézen fogva sétáltak a hídon, majd megölelték egymást, egyszerre a korlátra léptek, majd ugrottak..... Egyikük sem élte túl az estet.“ Riadt arcal kapcsoltam ki a Tvt. Elmerengtem az öngyilkosság gondolatán, de személy szerint gyávának tartom az öngyikosokat. Lehet hogy magukat megmentik a kín elől, de a szeretteiknek mégnagyobb bánatot okoznak. Zaklatottság, szomorúság és bánat egyvelegét éreztem a lelkemben. Tudtam hogy csak a zene tud megnyugtatni ezért leültem a zongora elé. Már 6 éves korom óta zongorázom, és ez mindíg megnyugtat. Bíztam benne hogy most is, bár a lelkem mélyén tudtam hogy lehetetlent kérek ilyen lelki állapotban. Elkezdetem játszani. Nem is figyeltem hogy milyen darabot játszom, csak úgy magától jött az egész. Mikor a darab végére értem, lenyomtam az utolsó hangot és rájöttem melyik darab is volt ez. A közös számunk. Emlékszem mikor halgattuk utoljára. De régen is volt már! Elmosolyodtam, pedig legszívesebben felpofoztam volna őt. Felkeltem a székről és a zongora oldalához mentem. Végigsimítottam rajta a kezem és felé hajultam. Észrevettem az arcomat, amint visszatükröződött a zongora felületéről. Megrémültem! A hajam kócos és ápolatlan, a szemfestékem elkenődve, az arcomon pattanások, a körmeim betöredezve. „Ilyen nincs!“-gondoltam elkeseredettségel a hangomban. Ő vígan éli az életét én pedig csak szenvedek. Igazságtalanság! Úgydöntöttem rendbe rakom magam és a fürdőszoba felé vettem az irányt. Mikor végeztem belenéztem a tükörbe és elégedetten páztásztam végig a látványon a szemem.