Mit gondoltok erről a szövegről?

Nos, bnőm írt egy rövid kis novellát. Mit gondoltok róla???

Nézegettem a színek kavalkádját, a tengerkék szemét, kócos barna haját. Boldogan karolta át a derekamat, én pedig boldgan bújtam hozzá. Emlékszem egy vadidegen ember készítette a fotót, kézzel, lábbal mutogattuk, hogy mit szeretnénk hiszen külföldön voltunk. Mosolyogva gondoltam vissza arra a meghitt nyugodt hétvégére. Lassan, erőmből alig telt, de megfordítottam a képet.

Arra a pár kusza betűre meredtem. Fátyolos szemmel olvastam azt a néhány sort, ami a lelekt tartotta bennem... és a reményt. Hallottam lent nyílik az ajtó. Hírtelen kaptam fel a fejem, és a képet a zsebembe süllyesztve rohantam le a lépcsőn mint egy őrült.A remény apró szikrálya lobbant fel bennem fel bennem, hogy Ő az. De nem. Csak a szomszéd hozta át azt a pár edényt amit még régesrég

kölcsönadtam neki.

Csupán letette a tárgyakat az asztalra és köszönés nélkül távozott. Így, újra ólmos csend telepedet a házra csupán a tűz ropogott a kandallóban. Leültem a forró lángok mellé, és elővettem a fotópapirt. Mégegyszer elolvastam a kép hátuljára vésett üzenetet.

" Kedvesem!

Bár a háború már itt van, s én hamarosan nem lehetek veled, gondolj az eltöltött közös emlékek perceire. Az tartsa benned a lelket ami bennem is: A szerelmünk. Bár én lehet, hogy a csatatéren haldoklom majd,de ne feledd, te leszel az egyetlen és örök a szívemben!

Szeretlek:

Russel."

Mire az utolsó szót is elolvastam, már ölmöttek a könnyeim. A fájdalom és a hiány lebontotta azt a falat, ami ezeket az érzéseket valamennyire távoltartotta. Emésztett ez a két érzés ott legbelül. Levegőt alig kaptam annyira rázott a sírógörcs. De ekkor kopogtattak

Orrot fújva vörös kisírt szemekkel nyitottam ajtót. Egy fekete egyenruhás úriember állt előttem. Arcánn látszott, hogy nagyon fáradt... és szomorú.

- Segíthetek? - kérdeztem szipogva, rekedt hangon.

- Mrs. Bloomer-höz van szerencsém? - szólt a férfi gyászos hangon. Bólintottam.

- Asszonyom, szeretném tudatni önnel a hírt, hogy a háborúba bevonult Mr Bloomer tegnap fél egykor a harctéren életét vesztette.

Megkövülten bámúltam magam elé. Forogni kezdett velem a világ. Megkapaszkodtam az ajtófélfában. Éreztem hogy már csak másodpercek kérdése és összecsuklik alattam a lábam. Hírtelen rogytem össze és mindennél keervesebb és gyásszal teli hangos zokogás tört fel belőlem. A férfi aki a szomorú hirt közölte csak mellém térdelt és a hátamat dörzsölve ennyit mondott:

- Részvétem.

Vége.

tudom rövid. bnőm 14 éves. mit gondoltok? ennyi idősen ilyet írni? Jó vagy nemtetszik? Kérlek normális válaszokat adjatok.. (: Köszi.