Segitene nekem valaki ebbol bekezdest irni egy fogalmazashoz?

A 20. század világirodalma

Már a múlt század elejétől fokozatosan eltűnt az életnek az a rendje, amelyben az ember otthon érezhette magát. A mind teljesebbé váló elidegenedés lehetetlenné tette az egyén és a világ természetes kapcsolatát, az egyéniség elszakadt a nagy életfeladatoktól, önmegvalósítási lehetőségei egyre korlátozódtak.

Ebben a kaotikussá váló világban próbáltak a különböző tudományok valamiféle magyarázóelvet adni, illetve találni. Sigmund Freud (1856-1939) a tudattalan felfedezésével olyan erők működését ismerte meg az emberben, amelyek közelebb állnak a természethez, és amelyeket immorálisnak ítélt meg az emberi tudat és közvélemény. Jung (1875-1961) ezt az elméletet továbbvitte, és az emberiség kollektív tudattalanjáról beszélt, mely különös szimbólumokban, mítoszokban s művészi alkotásokban nyilatkozik meg, mint őskép, archetípus.

A fizika is új szemléletet vett fel. Einstein bebizonyította, hogy nem beszélhetünk időről a tér bevonása nélkül, az időt pedig a tér negyedik dimenziójának kell tekintenünk. Planck kimutatta, hogy a klasszikus fizika törvényei az atomfizikában sem érvényesek.

A humán tudományok területén Nietzsche tana fejtette ki mai napig is tartó hatását. A filozófia, az irodalomelmélet egyik meghatározó pontja lett Nietzsche. A filozófia azonban hamar továbblépett a nietzschei tanokon. A marxizmus azt vallotta, hogy a történelem dialektikus fejlődése szükségszerűen a szocializmushoz, az osztály nélküli társadalomhoz vezet, amelyben megszűnik a munka elidegenedése, és lehetővé válik a személyiség szabad kibontakozása. A marxizmus magában hordozta társadalmi utópizmus veszélyét, s ezzel a későbbi diktatórikus lehetőségeket.

A 20. század filozófiáját általában a szkepszis, az ész mindenhatóságában való kételkedés jellemzi. Ez a szkepszis az alapja a filozófiai irányzatok két nagy, látszólag ellentétes áramlatának is, a neopozitivizmusnak és az élet-, illetve egzisztenciálfilozófiának.

A neopozitivizmus nem foglalkozik azokkal a kérdésekkel, amelyek logikailag vagy tapasztalati úton nem bizonyíthatók. Ludwig Wittgenstein (1889-1951) arra a meggyőződésre jutott, hogy az emberi lét végső kérdéseinek feltárása a nyelv korlátaiba ütközik, ezekről az emberi lét lényegét érintő problémákról nem tehetünk értelmes kijelentéseket. "Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell."

Az életfilozófiák az élet fogalmát teszik központi kategóriává. Az élet teljességét formailag megragadni nem lehet, csak közvetlenül átélni, az élet tehát élményeink összessége. Az irányzat egyik legjelentősebb képviselője Wilhelm Dilthey (1833-1911), a szellemtörténeti irányzat megalapozója. Az irányzat szerint az élet megnyilvánulásai a szellemi tényekben öltenek objektív formát, tehát ha az életet meg akarjuk érteni, akkor a szellemi tényeket kell megértenünk. Az ember és társadalom alkotásaiból következtethetünk vissza magára az emberre és a társadalomra, az alkotás ugyanis többet árul el az alkotóról, mint amennyit az maga tud és akar közölni magáról. Egy-egy történeti periódusban a korszellem és a világnézet nyilvánul meg a kor irodalmában, zenéjében, öltözködésében stb.

A huszadik század első felében a filozófia legjelentősebb a jelenségek tárgyilagos leírására törekvő fenomenológia és az emberi helyzetet felmérő modern lételmélet megteremtése volt. A fenomenológiai iskola megteremtője Edmund Husserl (1859-1938) volt. Az alapgondolat az, hogy a külvilág változó és széteső jelenségeit az emberi tudat fogja össze és látja el értelemmel. Husserl úgy akarja leírni a világot, ahogy az megmutatkozik a minden előítélettől mentes, szabad szemléletnek.

A másik jelentős filozófiai irányzat az egzisztencializmus, amely szuggesztív erővel tárta fel az elidegenedés személyiségpusztító hatását, és az élet fogalmának helyére az egzisztenciát állította. Az alapgondolat az, hogy a lét értelmetlen, abszurd, az ember szükségszerűen magányos, bele van vetve egy olyan világba, amely létét, egzisztenciáját veszélyezteti, ezért alapvető érzései a félelem és szorongás (ld. Camus, Sartre). Az egzisztencialista filozófia egyik legjelentősebb képviselője Martin Heidegger (1889-1976). Fő művében, a Lét és időben arra vállalkozott, hogy egy szigorúan tudományos lételméletet teremtsen, egy radikálisan új filozófiát, amely megszűnteti a szubjektumra, az emberre és a világra való kettéosztottságot. Kidolgozta a valódi, az autentikus lét és a nem-valódi, a mindennapi létezés problémáját.

Az avantgarde mozgalmak

A 20. század első felében nagyarányú művészi forradalom bontakozott ki. Ezek a mozgalmak szakítottak a hagyományos művészettel, és a művészi kifejezés új és korszerű formáit és lehetőségeit akarták felkutatni. Az avantgarde a művészeten túl a társadalmat is át akarta formálni. Mindegyik irányzata társadalmi programmal lépett fel, azzal az elképzeléssel, hogy az ember, az erkölcs, a társadalom átalakításával az élet új távlatait nyithatja meg.

Az avantgarde áramlatoknak két fő vonalát szokták megkülönböztetni: egy szertelenebb, zaklatottabb, főként érzelmi és indulati (futurizmus, expresszionizmus, Dada, szürrealizmus), és egy intellektuális, gondolati lapról kiinduló irányt (konstruktivizmus, kubizmus).

A kubizmus elsősorban a képzőművészetben jelentkezett. Az irányzat kezdeményezői: Picasso, Braque, Fernand Léger és Juan Gris. Úgy vélték, hogy a festészetnek nem az a feladata, hogy elmondjon egy történetet, hanem az, hogy megszerkesszen egy addig nem létezett képi valóságot.

Az avantgarde másik, szinte csak képzőművészetre korlátozódó irányzata a konstruktivizmus, amely kompozícióit legtöbbször szigorú mértani formákból építi fel a síkban vagy a térben. Az irányzat legkiemelkedőbb képviselője, Piet Mondrian.

A futurizmus Olaszországban született meg. Ugyan hatása intenzív volt, de rövid életű. Marinetti 1909-ben adta ki első futurista kiáltványát, amely nemcsak a művészeknek adott programot, de maga mögött felsorakoztatta a munkásosztályt is. A kiáltvány szerint a művészetnek meg kell hódítania az számára az új ipari-technikai környezetet, meg kell változtatnia az elmaradott szellemi és politikai légkört. A futurizmus modalitásában azonban feltűntek agresszív elemek. Dicsőítette a militarizmust, a háborút, így szinte egyenes út vezetett a Mussolini-féle fasiszta erőkhöz.

A futuristák a technikai civilizáció művészei voltak. Esztétikai elveiket is a technika világából merítették, az erő és a sebesség, a mechanikus ritmusok tanulmányozásából. Szerintük az élet lényege a mozgás, korunk jellegzetes élménye a dinamika. A művész feladata ennek a dinamizmusnak a kifejezése.

Olaszországon kívül egyedül még Oroszországban bontakozott ki futurista mozgalom (Majakovszkij, Hlebnyikov).

Az expresszionizmus Németországban bontakozott ki. Az első expresszionista művészcsoport 1905-ben alakult meg Die Brücke néven. A művészek proletár környezetben életek, művészetüket az ember iránti vonzalom jellemezte. A fiatal expresszionista költők két hetilap, a Der Sturm és az Aktion körül tömörültek. A műalkotást társadalmi cselekedetnek tekintették. A háború végén az expresszionisták egy része közvetlen kapcsolatba került a munkásmozgalommal. Az irodalomban is felbukkantak a proletár avantgarde képviselői (Johannes Becher, Bertolt Brecht, Anna Seghers).

Az expresszionista költő az érzések, indulatok intenzív kifejezése érdekében széttöri a költészet hagyományait. Merész, egyéni szóképeket használ, belső látomásait vetíti ki. A versben nagyszerepet kapnak az igék, a főnévi igenevek, az indulatszók, az egymás mellé helyezett mondat értékű szavak. Az irányzat legjelentősebb képviselői: Georg Trakl, Gottfried Benn.

Dadaizmus a semleges Svájcban született meg. Vezetőjük Tristan Tzara 1919-ben készült kiáltványában a következő célokat tűzte ki: a társadalom minden hagyományos értékének lerombolását, tagadja és kétségbe vonja a józan ész, a logika használhatóságát, elveti a művészet kiürültnek és elhasználtnak érzett formáit. Legfőbb kifejezési eszközük a meghökkentés, a botrány. A dadaisták a verset véletlenszerűen kiválasztott, gyakran értelem nélküli szavakból rakják össze. Művek helyett tárgyakat készítenek.

A szürrealizmus bizonyos értelemben a Dada folytatója. Vezetői Breton, Aragon, Éluard. Az embert akarta felszabadítani ez az irányzat, de a romboláson túl új módszereket keresett, amellyel az ember megtalálhatja a közvetlen életet, az ártatlanságot, a szabadságot.

A szürrealisták az ember igazi énjét a tudatalatti világban találták meg. A mindennapok megszokottságából a humor is felszabadíthat. A szürrealizmus a fekete humort kedvelte, az iszonyatos és a nevetséges különös szorongását előidéző groteszk együttesét.

Sajátos alkotói módszereket dolgoztak ki. Az önműködő írás lényege, hogy a művész a tudatalattijából felszabaduló gondolatokat, képeket értelmi ellenőrzés nélkül veti papírra.

Az 1930-as években az újklasszicizmus jelentős történelmi szerepet kapott. Ez az irányzat a hagyományos poétikai eljárásokat újította föl, illetve vegyítette az avantgarde eljárásaival. Az elrendezhetőség, az átláthatóság a kaotikus világban egyedül a művészetben maradt meg, ezen okok éltették az irányzatot. Az új klasszicizmus hívei nem a múlt klasszicizmusát akarták felújítani, hanem a modern, aktuális világnak akartak formát adni.