Volt már veled olyan, hogy szívből megutáltad az egyik családtagodat? Ha igen, miért?

Szívből sose tudom megutálni a családtagjaimat. Azonban vannak olyanok, akiket kifejezetten nem kedvelek.

Pl: unokatesóm (mert beképzelt, öntelt, folyamatosan lenéz engem és sérteget), apa (mert alkoholista, szeret alázni és ordítozni), nagynéném (mert sznob és nagyképű, szeret beleszólni az életembe/életünkbe, nagyok okosnak hiszi magát).

Én voltam a húgos, már kérdésnek akartam kiírni, de inkább ide teszem be:

30 fölötti vén lovak vagyunk. Sajnos a szüleink a legjobb akaratuk ellenére bakot lőttek azzal, hogy egy nagy, többgenerációs házat építettek nekünk, hogy ne legyen majd lakásgondunk. A mellete lévő ház is a családé, ez lenne a szülői lak. (3 teljesen külön lévő, felszerelt lakást kell ezek alatt érteni) Most bonyolult lenne kirészletezni, a nagy házban a tesóm a részét kicserélte faterral, így most az a felállás, hogy a tesómék a kisebb házban laknak az élettársával mi a párommal a nagy ház emeletén, apánk meg (már egyedül, sajnos) a nagy ház fszt-jén. Az anyagiak is összekényszerítik a családot. Ugyanis amiből élünk, azt itthon csináljuk, családi vállalkozásként. Én (az idősebb tesó,ffi) ezerszer próbáltam már saját lábra állni. És, mintha valami ezotér hókuszpókusz predesztináció megakadályozná, mindig visszazuhanok ide. Próbáltam saját vállalkozást, csőd, más munkahelyet, nem találok. Így megélünk most, amit meg kell nagyon becsülni, de úgy érzem, hogy képtelen vagyok ezt a közösködést sokáig tovább csinálni. Kissé elkényeztetett fiatalok voltunk még sok évvel ezelőtt, jól ment a szekér, eszünk ágában nem volt szétspriccelni. Sajnos a húgom állandóan édesapánkat okolja, amiért a cég tönkrement és mára sokkal kisebb volumenben kell élnünk. Én sem vagyok tökéletes, de igyekszem tenni a dolgom. A vállalkozásban tény, hogy én dolgozom a legtöbbet. Sokszor éjszaka is és hétvégén is. Ha sok meló van, persze a tesómék is beszállnak. A gondom az, hogy ők nagyon beszűkültek. Szerintem már-már a klinikai depressziót is erősen ütögetik. Örökké összeesküvést gondolnak minden mögött, az egész család mindig direkt ki akar szúrni velük, hogy a családi (szállításra alkalmas) autót pont akkor használjuk (cégügyben), amikor ők vásárolni akarnak menni vagy a kutyájukat sétáltatni. Akármit mondok, kiforgatják a szavaimat. Mindenki szemét, mindenki őket figyeli és beszéli ki. (Persze, hogy a viharba ne). Vannak jó pillanataink, időszakaink, de sajnos mindent átsző az az irigy frusztráltság, ami belőlük árad. Őrökké fogást keresnek az emberen. A múltkor is jól összevesztek apánkkal, amikor mondta, hogy egy ésszerűtlen többszörös autóhasználat helyett egy ésszerűbb szervezést kellene. Azóta azt ismételgetik, hogy már ezt is elveszi tőlük, mostantól spórolni kell a benzinnel. (Erre hivatkozva nem tettek a múltkor is egy egykilométeres kitérőt, amikor kértem őket, hogy hozzanak el nekem valamit, mikor úgyis úton voltak) Ezt a céges kocsit apánk tankolja, nem is ők. De mindig csálén áll a szájuk. Nekem és a páromnak is van külön-külön autónk, amitket mi ugyanakkora összegből szorítunk ki fenntartani, ami nekik is rendelkezésre áll. Nagyjából a két pár páronként ugyanannyiból jön ki és mégis örökké ránk irigyek. A tesóm távmunkában dolgozik külső cégnek, egy kisebb összegért. A páromnak is kb annyi marad meg egy hitel miatt. Eddig egy-egy. A vállalkozás eredményeiből is ugyanannyira részesülünk. Tehát már 2-2. Nekem van egy másik bizniszem, amiből még én teszek havonta a zsebükbe egy kicsit. Pestközeli agglomerációban élünk. Amióta volt ez a vita, azóta örökké emlegetik, hogy alig használják a kocsit. Egyik nap valami kellett volna Pestről, apám rájuk telefonált, hogy nem járnak-e arra. Ebből akkora cirkusz lett, hogy hát amióta spórolni kell ők nem járnak Pestre és hogy én direkt figyelem az ő szokásaikat, meg hülyét akarok csinálni belőlük. Úgy nekem esett a sógorom, hogy se köpni se nyelni nem tudtam. (Hozzáteszem, az én szerepem annyi volt ebben, hogy én találtam a neten azt a dolgot, ami az egyik melóhoz kellett volna.) Aztán ezek az egymásnak adunk/kölcsönadunk vmit. Ilyenekből is képes a tesóm konfliktust szítani, hogy ő többször ad apróságokat, ha nekünk valamink elfogy, mint viszont. Mondjuk ez nem igaz, de különben is olyan pitiáner ilyeneken veszekedni. Én sem vagyok tökéletes, magam is belátom, ha hibázok. Ugyanakkor az ő hozzáállásukat nagyon igazságtalannak és sértőnek érzem. És magamat meg már túl öregnek ahhoz, hogy örökké lenyeljem a vádaskodásaikat.

Legszívesebben külön laknék és külön dolgoznék, de ehhez külön cég vagy munkahely kellene, amit egy ideje hiába forszírozok, és az ingatlanokat el kéne adni és kisebbeket venni, ehhez sem ilyen beteg ország kellene.