Miért nehéz sok mozgássérülttel beszélgetni a neten? Soknak se témája semmi, kérdem ezt úgy hogy én is mozgássérült vagyok.

Ennek mi köze a mozgássérültséghez?

A nem mozgássérültekre is igaz.

Ezek szerint nem vagy érdekes mások számára.

Én sem szeretek unalmas, sablonos emberekkel unalmas, sablonos beszélgetéseket folytatni.

Lehet, hogy neked is hatott az agyadra valami.

Tudod akinek gond van odafent, nem mindig képes belátni, hogy gond van.

De azon azért gondolkozz el, hogy ha mindenki lekoptat, akkor esetleg nem mindenki mással van a gond...

Én noha nem vagyok mozgássérült, de vannak betegségeim, amiket az emberek túlnyomó többsége nem ért. Nem értik, mert nem tapasztalták meg, mert nem hallottak róla, mert nincsen (alapvető) ismeretük, ebből kifolyólag pedig nem tudják elképzelni, aminek a vége az, hogy nem értik meg, nem fogadják el.

A bezártság valóban kihatHAT(!) az agyra. 4 fal közé bezárt állapotban élni nem teljes élet. Sokakban meghal a gondolkozás és kreativitás, mert nincs már mit tervezniük, nem tudják élni az életet. Leszűkült életben élnek.

Egyrészt nyilván nehéz elfogadni azt, hogy (átmenetileg vagy) az élet végéig meg van nyomorodva / bénítva az ember, és, hogy rendszeresen másnak a segítségére szorul. A másokra utaltság sok mindenben korlátot szab.

Ismerek egy valakit, aki 42 évvel a baleset után sem tudja elfogadni, hogy részlegesen megnyomorult. Ez pedig ugye sok-sok-sok óra emésztést von maga után, ami erőteljesen lefoglalja őt. A lelki emésztés pedig egyfajta - most elnevezem - agyi blokkolást eredményez. A fel nem dolgozni tudás arra sarkallja az embert, hogy meneküljön bele a kézenfekvő élvezetek világába, hiszen nem tudja megoldani a lelki emésztődést, de el tudja terelni arról a gondolatait. Ezért hát lefoglalja gondolatát szórakoztató tevékenységekkel, amikben többnyire nincs jelen a gondolkozás. A telefonon, PC-n, laptop-on, tableten (az internet segítségével) instant ott vannak a számára 100%-osan (vagy 90%-osan) szórakoztató dolgok, amik kábító-szerként [szándékosan írom kötőjellel] hatnak.

Ahogy én a betegségeimmel tapasztaltam, hogy nem értenek meg (mert nem tudnak értelmesen gondolkozni), úgy azt gondolom, hogy a mozgássérültek túlnyomó része is így lehet. Az érzéseket nem lehet átadni. Vannak, akik értik vagy sejtik az érzéseket, megint mások (és ez a többség) nem. Ez lehet az egyik oka annak, hogy sokan csak nagyon csekély mértékben mennek el a tartalmas (ezalatt értsd: mély, közvetlen, baráti, igazi érdeklődést mutató) kapcsolatok felé, vagy már korábban megáll a kapcsolat. De az is lehet az oka, hogy azért nem akarnak beszélgetni / chat-elni, mert: mivelhogy a másik is "hozzám hasonlóan nyomorult", ezért ne emlékeztessen az ő nyomorultsága az engemet folyton emésztő nyomorékosságomra.

Aztán az is közre működhet, hogy az ember már megtapasztalt egynéhány csalódást az életében, és nem ad már bizalmat új kapcsolatokra, hanem csak addig megy el, amíg neki megéri (ezalatt értsd: ameddig úgy érzi, hogy tud profitálni a beszédből / chat-elésből), vagy, amíg nincsen bátorsága nemet mondani egy beszélgetésre / chat-elésre. Valljuk be, sokan gyávák vagyunk elutasítani egy beszéd / chat kezdeményezést, különösen akkor, ha valamiben egyezünk (jelen esetben betegségben).

Mindezeken túl az emebrek különböző értelmi és ismereti szinten állnak - ezek elvárásként részlegesen vagy egészében ott van mindenkiben. Ezenkívül mindenkit más és más dolgok foglalkoztatnak - érdekeltség röviden. A képbe még az is bejön, hogy ki milyen szókészlettel rendelkezik (egyszerű szavakat használ vagy értelmesebb szókészlettel is rendelkezik-e). Továbbá a beszédstílus is közre működik, hogy akarunk-e valakivel beszélgetni vagy sem. Részemről csupán a trágár és szleng szavak miatt nem sokakat engedek magamhoz közel.

(Az már egy kicsit zárójeles, hogy az adott személy (arca, neve vagy más tényező) emlékeztetheti az embert egy nemkívánatos személyre, ami miatt igyekszik eltávolodni tőle. Azért zárójelesen említem meg, mert ritka ez.)

Lehetne még elemezni, de már ennyivel is választ kaptál a kérdésedre.