Ez ugye nem anorexia?

17 éves vagyok, anyu, az ő apja és az öcsém is olyan vékony, mint én vagyok, tehát ez genetika. Hízni nem tudok annyit jelentősen, hogy meglátsszon, elég legyen, és viszonylag hamar leadom. Olyannyira, hogy azt az 5 kilót, amit hónapok alatt felszedtem, egy 10 napos betegség alatt azonnal le is adtam. Eddig nagyon sokat szenvedtem, mert zavart a soványságom, mostanra viszont mondhatni kibékültem magammal, ez nem csak kilóban mutatkozik meg, hanem pl nem gondolom azt, hogy csúnya vagyok és szerencsétlen. Azóta hiába nézem magam a tükörben, nem látom azt, hogy régebben miért szenvedtem annyit, úgy gondolom, hogy inkább legyek túl vékony, mint túlsúlyos (ha ezzel megbántanék valaki, eszem ágában sincs). Bár már nem látom magam olyan vékonynak, mint ezelőtt, a karomon kívül meg vagyok elégedve vele, de azt is elfogadom, tenni ellene már nem sokat tudok. Nem próbálok görcsösen hízni, hagyom, hogy legyen, ami lesz. A nagyobb problémám viszont az evéssel van: a betegség óta nagyon keveset eszek, utána alig észrevehető, enyhe hányingerem van, de már az is sok, nem merek többet enni, mert félek, hogy erősebb lesz, esetleg elhányom magam. A hányinger 100%, hogy mentális, mert ki vagyok vizsgálva, tényleg genetika miatt nem hízok jelentősen és makk egészséges vagyok. A hányinger viszont mindig jelentkezik, ha eszek vagy néha akkor, ha laktató kajákról fantáziálok. Nem tartom gondnak, hogy keveset eszek, mert úgy tartom, hízni nem fogok, ha eddig se tettem, és már igazából az se foglalkoztat 2 másodpercnél tovább, ha fogyok. Nem méregetem magam, csak a háromhavonta eszembe jut,hogy na, vajon hogy állok. Idegeneknek nem szeretem továbbra sem hangoztatni a súlyomat, mert nagyon zavar, hogy mindenki rám szól, hogy hízzak, mert azt hiszik, direkt nem teszem. Régebben a barátnőimnek se szerettem mondani, most ha kérdezik, mindenféle rosszérzés nélkül elmondom, és jól esik, ha valaki mondja, hogy ő is szeretne hasonló lenni (pedig régebben mindig zavart, mondtam, hogy ne akarják, mert nem jó).