Van akinek sikerült?

Ez engem is érdekelne. Én anorexiából kijöttem - hízni szeretnék, már úgy számolom a kalóriákat, h nap végére minél több legyen -, eszek is, sokat, de bulimiás lettem. Csöbörből vödörbe... jeee :S

utolsó válaszoló: www.eveszavar.com

Annyira szertném abba hagyni a hánytatást, tényleg, de olyan nehéz, folyton visszaesek.Nemértem.. Pedig megvan az elhatározás, de egyszerüen magamra nézek, látom, hogy milyen szerencsétlen vagyok, hogy milyen csúnya és gusztustalannak érzem magam. Akkor kinézek az ablakon. Az utcán sétálnak a szebbnél szebb és tökéletes alakú emberek. Mind szépek.. Én meg itt vagyok egy gusztustalan utolsó nyomorék. Nincs más választásom. Ha hánytatom magam az jó érzést kelt bennem.. Olyankor soványnak érzem magam. Ha soványnak érzemmagam szépnek érzem magam, ha szépnek érzem magam többett torődök a külsőmmel. Ezt mások is észre veszik így akkor ők is szépnek látnak. És én ezt szeretném. Úgy érzem hányás nélkül nem megy, úgy csak egy rakás szerencsétlenség vagyok. Szeretnék már végre boldog lenni, elégedett lenni az alakommal és nevetni önfeledtem, mint egy kisgyermek akinek szinte nincsenek is gondjai.. Néha úgy érzem hogy soha semleszek már ép ember. Sohasem lesz az hogy belenézek a tükörbe szépnek és csinosnak fogommagam látni, anélkül hogy hánynomkéne. Ez az egész lefáraszt. Zuhansz amélyűrbe, ahonnan egy idő után nem lesz kiút, de akkor talán nem nem is akarsz kiutat találni. Csak véget akarsz vetni mindennek.

Tudom, nem mostani ez a kérdés, de most találtam rá, így gondoltam leírom az én sztorimat. Rajtam 14 éves kamasz korom körül kezdett eluralkodni az alattomos, és pusztító evészavar. Világéletemben előtte vékony kislány voltam, és nyúlánk, és bár előtte sem voltam elégedett magammal, ekkor még rá tett egy lapáttal, hogy kigömbölyödtem itt-ott. Nehéz volt nekem megszokni az ,,új" külsőmet, és ráadásul úgy éreztem, hogy nem tudom kordában tartani az étvágyamat sem, folyton sóvárogtam az étel után. A ,,kedves" ismerőseim is ésrevették a változást, és elejtettek egy-egy megjegyzést, hogy ,,milyen jól kikerekedtél, megcombosodtál" stb. A csald is beszélt róla, és ez egy idő után nagyon zavart. Akkor jött el az a pont, hogy végképp bekattant nálam, mikor egy akkor még barátnőmnek hitt személynek az anyja beszólt nekem a kinézetemet illetően. Én, az amúgy is önbizalomhiánnyal küzdő tinilány, akinek mindig csak a baja volt magával ekkor teljesen magam alá kerültem. Egy napig csak zokogtam a zobámba zárva, és elhatároztam, hogy ha törik ha szakad kemény diétába kezdek. (Már ekkor is játszottam az önhánytatás, hashajtás gondolatával, és néha próbálkoztam is, de itt még nem voltam elég ,,bátor", hogy tényleg megtegyem.) Hozzáteszem életemnek akkor egy igen nehéz időszakát éltem, és sokat keseregtem amúgy is. Szóval elkezdtem hát, és a nyáron csak olvadtak le a kilók, és egyre elszántabb voltam. Szüleim gondolták, hogy ez csak egy ártalmatlan diéta. És itt még valóban annak tűnt... Ám eljött az ősz,és egy új tanév. Mindenki dicsért az iskolában, hogy milyen csinos lettem, stb. A barátnők közül volt aki elismerően nézett rám, de volt aki irigykedett. A tanárok közül viszont volt akinek feltűnt ez a gyanús súlycsökkenés, és elkezdtek aggódni. Ahogy teltek a hetek ősszel, a súlyom tovább csökkent, novemberre már 10 kg-val kevesebbet mutatott a mérleg. Itt már hozzányultam néha a hashajtóhoz, és volt, hogy napokig egy falatot sem ettem, de volt, hogy írdatlan falásrohamok gyötörtek. Kezdtem megszállott lenni, és akkor a már említett barátnőm már nagyon durván anorexiás volt, majdnem éhen halt a szemem láttára, így ez nem, hogy eltántorított volna, hanem inkább inspirált, mert én is szerettem volna ha velem foglalkoznának az emberek. Teltek a hónapok, a lány jobban lett, de engem csúnyán hátba támadott, nem részletezném hogyan, de nagyon fájt. Én ekkor még jobban elkeseredtem, tél végén elkezdtem hánytatni magam, és ez így ment, kisebb megszakításokkal egészen 18 éves koromig. 4 kemény évig voltam az evészavar rabja, néhol anorexás, de túlnyomórészt bulimiás. Megjártam a vadaskertet, koplaltam, faltam, hashajtóztam, hánytam napjában 4-5x is megszállottan. Azt hittem sohanem fogok meggyógyulni, de bevallom őszintén volt olyan időszakom, hogy meg sem akartam. 16 évesen sok szomorúság összejött, az első igazi szerelmi csalódás, osztálytársak ellenségeskedése, és egyszerűen mindenki elment a suliból akiket szerettem, és akik kicsit is mellettem álltak. Nagyon magamra hagyatva és legfőképp nagyon kicsinek és leteremtve éreztem magam. Ekkor már a végsőkig képes voltam kínozni magam, és szó szerint meg akartam halni. Olyan rossz állapotba kerültem, hogy magántanulói státuszra kényszerültem, mert nem voltam képes emberek közé menni, és pánikoltam is. Ez az időszak volt a legkeményebb: zokogás, veszekedések a szülőkkel, fájdalom, vadaskert, lázadás stb. Édesapám szó szerint ott zokogott a szobám ajtaja előtt, hogy elveszíti az egyetlen lányát, mert, hogy én bezárkóztam, és nem engedtem senkit magamhoz közel. Végül egy nagyon mély magamba nézés, és elgondolkodás után elkezdtem végre felfogni,és elhinni hogy tényleg vannak még kik szeretnek, és ezért, már nem akartam meghalni. Kicsit jobban lettem lelkileg, ám a hánytatás 1-2 héten belül ,,visszatért", ahhoz erőtlennek éreztem magam, hogy leküzdjem még. De akkor legalább már kicsit lenyugodtam, és hajlandó voltam újra emberek közé menni. A hányás, és a hashajtás sajnos még további két évig velem volt. De akkor már szerettem volna kijönni belőle végleg, de úgy éreztem nagyon egyedül vagyok még mindig, és egyeül ,,kevés" vagyok hozzá. És ekkor, nem sokkal a 18. szülinapom után ismertem meg a párom. Aki azóta is velem van, és segített kigyógyítani ebből a csúnya betegségből. Rengeteg szép dolgot átéltem vele.Úgy éreztem ez igen, ezért tényleg érdemes élni. Megmutatta milyen szép dolgok is vannak az életben. És nem utolsó sorban mellette éreztem magam először,azt, hogy igazi Nő vagyok, és hogy nem is olyan rossz annk lenni.( Holott azelőtt pont a nőiséget akartam megtagadni magamtól. ) És most itt vagyok 20 évesen, megerősödve, elégedetten, és büszkén, hogy nekem sikerült. Azóta ,,megtanultam" újra enni, újra élvezni az ízeket. És igen, mindig fontos téma lesz az életemben a táplálkozás, és főleg az egészséges táplálkozás. De már nem esem túlzásokba, nem számolgatok kalóriákat sem, egyszerűen figyelek a testem jelzéseire, hogy mire van épp szüksége, és igyekszem azt mindig megadni neki. Leküzdöttem a bűntudat érzésemet is, ami az étkezéssel társult anno,és most már elvétve sem bántom magam. Egészségesnek, viszonylag kiegyensúlyozottnak mondanám az étkezésemet, és a testsúlyom is teljesen normális. Nem vagyok sovány, de túlsúlyos sem egyáltalán, és rendszeresen igyekszek sportolni. Tudom, mindig is érdkelni fog, és fogékonyabb leszek a témára, de igen, meg lehet belőle gyógyulni! Úgyhogy lányok, kérlek titeket, hogy ha még nem késő, el se kezdjétek, mert ez tényleg egy nagyon csúnya betegség, és megkeseríthetitek vele az életeteket, vagy legalábbis elvesz jó-néhány szép évet az életetekből! Élvezzétek az életet, táplálkozzatok egészségesen, és mindn rendben lesz! Próbáljatok pozitívan hozzáállni a dolgokhoz!:)