Lányok, nők igazat adtok nekem abban, hogy a menstruálás nem olyan jó és könnyű dolog, mint ahogyan azt a férfiak hiszik, hanem rengeteg fájdalommal, kellemetlenséggel is jár?

Attól, hogy panaszkodunk meg nyavajgunk, nem lesz jobb.

A nők bizony menstruálnak, ezt el kell fogadni. Még szerencsénk is van, mert manapság már vannak normális betétek, tamponok, megfelelő gyógyszerek a görcsök enyhítésére.

Amúgy a menzesz tipikusan olyan dolog, hogy ha van, akkor az a baj, ha nincs, akkor meg az.

Mindenki szidja, de azért ha évekig nem menstruálna, akkor nem hiszem, hogy az lenne az első gondolata, hogy "de jó" (hacsak soha nem akar gyereket).

Nekem ha megvan, akkor eléggé fáj. Nem kibírhatatlan, de azért gyógyszer nélkül nem szívesen szenvedek. Meg nyilván kellemetlen, ha az ember véletlen átázik, vagy ha olyan helyre megy, ahol nem tud betétet/tampont cserélni.

Viszont hormonprobléma miatt a ciklusom katasztrofális, félévente van kb. vérzésem. De mégis azt mondom, hogy inkább szenvedjek minden egyes hónapban, mint a jelenlegi állapot...

Nekem nem fáj, csak ritkán, de azért nem kellemes.

Egy belső szervedről leválik a nyálkahártya, és ez vérrel együtt kifolyik a vaginádon. Nem hangzik jól, nem is az.

Ilyenkor érzelmi változást sem érzek, kivéve dühöt, de praktikus okokból. Utálom, hogy nem alhatok a kedvenc pózomban, mert szétvérzem magam, utálom, hogy ha tüsszögök vagy köhögök, jön egy nagy löket vér a lábam közé. Múltkor a moziban néztem egy baromi jó filmet, olyan váratlanul értek a poénok, hogy a röhögéstől is éreztem a vért, és átázott a gatyám.

Utálom, hogy már 10 éves koromtól ilyenkor utálok leülni meg felállni, mert akkor is jön, utálom, hogy paranoid módon azt hiszem, csuromvér a seggem, vagy végigfolyik a lábamon.

Utálom, hogy sok nő "nehéz napoknak" hívja, mintha szégyellné, pedig igaz, része a női létnek, és szerintem sokkal jobb, ha beszélünk róla, nyitottabbak, megértőbbek leszünk egymás felé. Pont a sok vigyorgós tamponreklám meg kék folyadék miatt hiszik azt a férfiak, hogy á, ez semmi. Most mondjam én is, hogy a prosztata vizsgálat biztos tök jó érzés, mit kell drámázni. Nem! Én szívesen meghallgatom, hogy min megy át a másik nem, nekem soha nem lesz részem abban, és legalább empatikusabb leszek.

Az elsősegélynyújtáson ilyen mélyen belementek a pszichológiába? Felismertétek, hogy az összes ember ugyanúgy viselkedik stressz esetén?

Kihirdetem magamról, hogy menstruálok... én inkább úgy mondanám, elmondom, hogy mi bajom van.

Látom magam tinédzserként, amikor fetrengek, sírok, apám megkérdezi, mi a bajom, mondom neki, semmi. Aztán találkozunk a gyógyszeres fiók felett, mondom, hogy fáj a hasam, miközben Meristint veszek elő, erre ő is zavarba jön, én is. Pedig ő is azért született, mert a nagyi menstruált, én is azért születtem, mert anya menstruált. És mégsem szabad ezt elmondani, mert nem vesznek komolyan, kinevetnek? Hogy merészeli bárki is megmondani nekem, hogy milyen módon viseljem a fájdalmamat?