Miért kell mindig sírnom?

6-án jött meg, táborban..iszonyatos félelem jött rám. Azonnal hívtam ősöket, és utána már felnőttként kezeltem a helyzetet. egyik b.nőm poénkodott, h örülj, neki, legalább már lehet gyerekünk! ( nem perverzségből mondta) ezek a szavak olyan fura hatást keltettek: ,,Jézusom! Fejlődök! Nem akarok felnőni!" gondoltam. Itthon, mikor cserélem, mindig sírnom kell. Mikor látom a vért....nincs vériszonyom....mamám mondta, hogy fogjam fel pozitívan, mert legalább minden rendben van ott. De mégis...mindig sírnom kell. Mivel tereljem el a gondolataimat? Az egész olyan hirtelen történt. Szinte fel sem fogtam. Mit tehetnék a szomorúság ellen?

ui.: bocsi a hosszú monológért :) 12/L