Vannak vagy voltak valakinek ilyen súlyos klimaxos tünetei?

Ismerem ezt a világvége hangulatot, eszméletlen sokat szenvedtem!

Pánikbetegségem is kialakult, az borzasztó volt. Nem voltam képes semmire, csak összekuporodva az ágyon feküdni órákig. Ilyenkor mindig az járt a fejemben, attól féltem, hogy egyszer úgy fogok meghalni valahol egyedül, hogy hiába kiáltok segítségért, nem lesz ott senki.

Gyakran az utcán tört rám a világvége hangulat csak úgy, ok nélkül és elkezdtem sírni. Már azt sem tudtam merrefelé forduljak, hogy az emberek ne lássák, hogy sírok.

Éjjel 2-3 órakor rendszeresen felébredtem és a pizsamám úgy le volt izzadva, hogy ki kellett cserélni. (A háziorvos beutalt kardiológushoz, mert szerinte szívbetegség okozza az éjjeli izzadást. Kardiológus szerint viszont a szívem egészséges volt.)

Heti 2-3 alkalommal kegyetlen fejfájással ébredtem, gyakran hánytam is. Nem tudtam, mi a bajom. Bevettem a fájdalom csillapítót és egész délelőtt feküdtem és vártam, hogy elmúljon. Közben halálfélelmem volt.

Minden reggel kb. fél 5-kor felébredtem és azt éreztem, hogy a bőröm nem kap levegőt, fulladok. Felkeltem, az erkély ajtajához mentem, kinyitottam (télen is) és jólesett a friss levegő, jobban lettem.

2 munkahelyet is elveszítettem az állapotom miatt. De nem segített senki, főleg az orvosok nem. Kinevettek. Hipochondernek néztek. Még a neurológus is, akihez a háziorvos a fejfájások miatt küldött. Pedig elmondtam az összes tünetemet. Ő tévesen migrént diagnosztizált, amire felírt egy gyógyszert, ami nem segített.

Érdekes, hogy senki nem küldött el pszichiáterhez! Kár, mert lehetséges, hogy az felismerte volna a klimax lelki tüneteit.

Találtam egy olyan munkahelyet, ahova nem kellett bejárni, otthon dolgozhattam. Dolgoztam, amikor jobban voltam, én magam osztottam be a munkát, mikor mit csinálok. Ha nem lett volna ez a lehetőség, a gyermekemmel együtt éhen halunk.

Elzárkóztam a világtól, a barátnők eltűntek az életemből, mert már nem voltam érdekes.

Régen elváltam, de egy új, normális párkapcsolatról álmodni sem mertem, mindig az járt a fejemben, hogy: Kinek kellek én így, ilyen állapotban?

Azt hittem, hogy ez öröké így lesz! Gyakran gondoltam arra, hogy nem akarok élni és nem bánom, ha meghalok.

Csak a fiam tartott életben. Kiskorú volt még (34 évesen szültem), az iránta érzett szeretetből és felelősség érzet miatt maradtam ezen a világon. Szüksége volt rám! Az anyai szeretetem töretlen volt, ez tartott életben!

És akkor 5-6 évnyi szenvedés után a háziorvosom asszisztensnőjével véletlenül beszélgettem, négyszemközt. Karácsony előtt csokit adtam neki és borítékban egy kis pénzt, mert ő mindig kedves volt velem. Kérdezte hogy vagyok, én pedig majdnem elsírtam magam. Mindent elmondtam a szenvedéseimről.

Ő erről nem tudott semmit, mert saját külön kis szobája van, ahol ellátja a feladatait, soha nem hallotta, miről beszélgetek a háziorvossal.

Meghallgatott és azonnal tudta, hogy mi a bajom: ezek tipikus klimaxos tünetek, csak nálam nagyon súlyosak.

Egy féle gyógynövényes tablettát javasolta, hogy szedjem. Azt mondta, hogy biztos, hogy segít, erre a célra van kigyártva, a klimaxos tünetekre! Neki is segített és egy barátnőjének is. Gyógyszertárban szabadon lehet megvenni.

Megígértem, hogy kipróbálom. Nem hittem benne, de megvettem. Tájékoztató szerint legalább másfél-két hónapig kell szedni, hogy érezhető legyen a hatása. Én éreztem már 1 hónapon belül a javulást. Később pedig minden tünetem, panaszom megszűnt. A pánikbetegség tünetei is!

Végre tudtam mosolyogni, nevetni. 2 évig szedtem, folyamatosan. Tájékoztató szerint maximum 6 hónapig szabad, de én annyira féltem, hogy visszatérnek a tünetek, hogy nem hagytam abba. Ezután kb. 2-3 évig nem volt szükségem a tablettákra.

Most 55 éves vagyok és 2-3 havonta még megjön a menzeszem. Újra elkezdtem szedni a tablettát, de csak egy tünet miatt: érzem, hogy gyakran szorongok, lelkileg érzékeny vagyok. Más tünetem nincs.

Viszont egyedül maradtam olyan szempontból, hogy nincsenek barátnőim. Ez nem meglepő, mert 5-6 évig szenvedtem és el voltam zárkózva az én kis világomban. Most már nem kíváncsiak rám, élik a saját életüket.

A fiam egyetemre jár, büszke vagyok rá és hálás vagyok neki, hogy van nekem!

Rajta kívül nincs senkim, rokonaim sem. Nincs olyan ember, akivel tudnék leülni és kávézás közben jókat beszélgetni, viccelni, nevetni. De itt vagyok. Túléltem!