Komolyabb kérdés. Mi a véleményetek, van esély rá, hogy a lovak a kiút?

Igen, lehet kiút, de nem ártana felkeresned egy pszichologust sem, az iskolai ingyenesen is tud fogadni.

Az állatok terápiás hatással vannak, nekem a kutyám segít kezelni a napi stresszt és a hangulatingadozásokat. A mozgás pedig segít leküzdeni a depressziót.

A személyes példámat szeretném elmesélni neked. :) Kb. 13 évesen valahogy a semmiből jött a gondolat, hogy szeretnék lovagolni. Ekkor már súlyos depresszióm, kényszerbetegségem és szorongásom volt. Szerencsére volt egy ismerős, akihez mehettem pacizni. Már az első alkalommal beleszerettem az egészbe. Emlékszem, hogy akkor nyert értelmet az életem.

Elkezdtem heti egyszer járni, imádtam, de úgy éreztem kevés. Messze volt a lovarda, a szüleimnek anyagi gondot okoztam és az edzőm is más lett, akit nagyon nem szerettem. Ezek miatt hatalmas bűntudat és szuicid gondolatok gyötörtek, nem bírtam tovább, így abbahagytam. Jó néhány év kőkemény letargia következett. Alapvetően nyilván más volt a problémám (család, iskolai bántalmazás, borderline testvér, transzneműséggel kapcsolatos krízis), de mindig úgy éreztem, hogy igazán boldog úgysem lehetek lovak nélkül. Nem beszéltem róla túl sokat, de valahányszor valaki megkérdezte, hogy mit szeretnék karácsonyranévnapraszülinapra, mindig egyből rávágtam, hogy "lovat". :D Mint mondtam nagyon mélyre zuhantam, és az akkori klinikai szakpszichológusom azt tanácsolta, hogy menjek vissza az előző helyre lovagolni. Mivel nagyon durva szociális szorongásom van, így ez lett a házi feladatom. Hetek kellettek hozzá, de rávettem magam. Elmentem és kértem egy időpontot egyes egyedül, ami hatalmas dolog volt. Ettől kezdve heti 3x jártam és az összes létező szuicid gondolatom megszűnt. Volt miért felkelnem, ennem, élnem. Az ember egy idő után sehol sem érzi olyan jól magát, mint lóháton. Szerencsére nagyon belejöttem, utólag belátom, hogy nagyon is ügyes lovas voltam, de sajnos az edzőm bunkósága és személyeskedése véget vetett az örömömnek. Odáig fajultak a dolgok, hogy újra abba kellett hagynom, mert az egész már személyes sértegetésbe fordult át. Többé már nem a lovaglásomat nézte, hanem azt, hogy milyen ruhában járok, miért vagyok mindig feketében, mit akarok kezdeni az életemmel, stb. Olyan durván meg tudott sérteni, hogy megutáltam az egészet. Megutáltam a lovaglást, mert nem edzett, ott hagyott egyedül a pályán, hogy csináljak amit akarok, nem engedte, hogy ugrassak, pedig bőven ideje lett volna már. Na mindegy ez végülis nem tartozik a kérdéshez, a lényeg, hogy ismét abbahagytam, jelenleg 23 éves vagyok és tavaly megkaptam karácsonyra életem első póniját. :) Nem lovagolom, túl nagy vagyok hozzá, de nem is ez a lényeg már. Rájöttem, hogy elég, ha csak a közelemben van. Mentett póni, 6 évig senki nem foglalkozott vele, szóval nem bízik az emberekben. Kihívás, de imádom. Újra van miért élnem. És ő már az én kis paripám. Figyelj, a lényeg, hogy a lovakkal való foglalkozás nagyon összetett dolog. A ló egy tükröt mutat neked, reagál az érzelmeidre, sajnos nem mindig úgy ahogy azt mi szeretnénk. Engem párszor haraptak és rúgtak meg lovak (főleg a pónim :D), amit eleinte nagyon nehezen viseltem, mert egy szuicid ember mindenre vágyik, csak arra nem, hogy a ló még belerúgjon. Na de megtanultam, hogy ez egyáltalán nem jelenti, hogy "úristen utál a lovam". Ez az egész egy örökké tartó tanulás. Mint maga a sport is. Mire eljut odáig az ember, hogy valóban elmondhassa magáról, hogy tud lovagolni, addig ezer kudarc érheti, de soha nem szabad végleg elkeseredni. Lényeg a lényeg, kiváló dologra bukkantál, próbáld ki, meg fogja változtatni az életed. Borzalmasan sok jót kaphatsz a sporttól, de amikor eléred, hogy egy ló bízzon benned, az a legszebb dolog a világon.

Láttam, hogy tapasztalatokat is vársz, úgyhogy ha nem gond, akkor ezt fogok írni először.

Úgy nőttem fel, hogy anya egész életemben másokhoz hasonlítgatott, mindig megkaptam azt, hogy xy mennyivel, de mennyivel jobb nálam, mennyivel eredményesebb ilyen meg olyan területeken. Meg ha bármiben rosszabbul teljesítettem (pl: 3-as lett egy dolim) akkor rögtön a fejemhez vágták, hogy bezzeg az unokatesód nem ilyen volt, meg neki (anyának) anno mennyivel jobb jegyeim voltak, meg a kedvenc mondat ilyenkor mindig előjött: jó, hogy nem buksz meg. Sohasem voltam elég, szinte sosem kaptam dicséretet, bármi is történt. Apa meg mindig is nagyon türelmetlen volt, úgyhogy ha valami nem úgy jött össze, ahogy ő azt akarta, elég gyakran kiabálás lett belőle. Sokat kiabált velem és nagyon sokat mondták a szüleim, hogy csalódtak bennem, és azért azt is hallottam egyszer-kétszer, hogy nem tenné anya a kezét tűzbe értem. na most, hogy ilyen szépen kibeszéltem őket, bár nem ez volt a cél, ezek alapján kicsit borítékolható, hogy az önbizalmam nem volt éppen az egekben. konkrétan a béka popója alatt volt. Pedig nem voltak sosem rossz eredményeim, mindig is jó/ jeles tanuló voltam, de nekik ez sem volt elég.

Pici koromban, ovi meg alsó idején, lovagolni jártam, nem volt túl jó oktatóm, és neki sajnos később családi problémája lett és gyermeke is született és többet nem lovagoltatott, úgyhogy abba kellett hagynom. Előtte még próbált más oktatót hozni a maga helyére, de a srác csak azt érte el nálam, hogy elkedvetlenített az egésztől. És akkor most érkeztünk a fontosabb részhez. Nagyon pici önbizalmam volt, és nem voltam elég nyitott és határozott. De tavaly apa egyik barátjának lányának lovardájába kezdtem el járni, és minden túlzás nélkül mondhatom, hogy életem egyik legjobb döntése volt. Azóta sokkal több barátot szereztem és most életemben először, úgy istenigazából szeretek valamit. Azáltal, hogy lovak között vagyok, meg megtanultam együttműködni velük nőtt az önbizalmam és határozottabbá váltam, meg azért talpraesettebbé is. Egyszerűen nem lehet szavakba önteni, hogy mennyire nagyszerű érzés a ló hátán ülni, ügetni, a vágtáról nem is beszélve. Felszabadult vagyok és hirtelen minden gond elszáll, amint meglátom a lovakat a lovardában. Az edző is sokszor megjegyzi, hogy milyen jó olyankor engem nézni, látszódik rajtam az öröm és boldogság. Amikor lovagolok akkor csak a ló és én vagyunk, meg azért az edző,de remélem érthető :D az elmúlt időszak eléggé nehéz volt számomra, és a lovaglás nekem mindig ott volt, ez volt az én biztos pontom, a menekhelyem.

Bár anya hallani sem akar róla és kézzel lábbal ellenkezik, tényleg nem tudom miért.., de apa és én elkezdtünk saját ló után nézni, és majd bértartásban tartanánk. A saját ló az álmom, mert biztos vagyok abban, hogy ő segítene nekem a legtöbbet.

Végül pedig egy vélemény^^ szerintem mindenképpen próbáld meg a lovaglást. Előttem is mondták páran és tényleg sok terápiás paci van, meg terápiás lovaglás is, és az ilyenek tényleg tudnak segíteni. Már pár óra a lovak között sokat tud segíteni, hidd el, megéri^^

A végére azért szeretném leszögezni, hogy a szüleim azóta változtak kicsit és már nem ennyire ilyenek:)) apa például teljesen pozitív irányba változott és nagyon hálás vagyok neki érte.

remélem tudtam segíteni!

19/L