Mindenkiből egy szerencsétlen és reménytelen roncs lesz, akit gyerekkorában a szülei elhanyagoltak, az iskolában pedig a társai csúfoltak, kinevettek, bántalmaztak?

Nagyjából 12-13 éves koromig viszonylag normális gyerekkorom volt, attól eltekintve hogy már akkor is szívesebben játszottam otthon a számítógépen vagy olvastam valami érdekes könyvet (pl. történelmi vagy őslénytani témában), nem igazán tartottam a kapcsolatot a velem egykorú gyerekekkel az iskolán kívül, viszont legalább ott nem voltak problémáim velük és kifejezetten jó tanulmányi eredményeket értem el, a tanáraim kedveltek, több versenyre is jártam (matek, történelem, irodalom, nyelvtan stb.).

Azonban minden egy csapásra megváltozott, amikor elkezdtem rohamos mértékben nőni. Addig is vékony testalkatú voltam, azonban ahogy hirtelen megnőttem (kb. 180 cm magas lettem egy leforgása év alatt 160 cm-ről), a gúnyolódások, csúfolódások első számú célpontja lettem. A testem nem tudta lekövetni a gyors növekedést, borzasztóan sovány lettem, gerincferdüléssel, rossz tartással, ami még igénytelen öltözködéssel és hajviselettel is társult. A szüleim nem nagyon foglalkoztak velem, nem próbáltak segíteni a problémáimon, nem is kérdezték meg hogy van-e valami gondom, de jobban belegondolva segíteni kellett volna nekik rajtam, nem hagyhatták volna annyiban hogy egy 13 éves fiú egy fizikai roncs legyen, hiszen azt mindenképp látták, hogy elképesztően sovány és gyenge vagyok, de ők a saját kis problémáikkal voltak elfoglalva (mindig veszekedtek már akkor, később el is váltak végül). Az iskolában pedig nap mint nap ba**ogattak, főleg a kisebbséghez tartozó tanulók, akik idősebbek és erősebbek voltak nálam, ráadásul mindig 3-4en vagy többen voltak meg tudtam, hogy ha valaki komolyabban visszaszól nekik vagy verekszik velük, akkor odacsődítik a teljes rokonságot. Nagyon rossz volt általános iskolába járni az utolsó két évben, szinte minden nap belém kötöttek valami miatt, én meg nem nagyon tudtam mit tenni. De a cigányokon kívül a többi tanuló is bőven tett sértő megjegyzéseket a testalkatomra, kinézetemre, valamint többször láttam, hogy nevetnek rajtam lányok, ami szintén eléggé rossz élmény volt. Ezek miatt a korábbinál is jobban magamba fordultam, megszüntettem minden kapcsolatot a külvilággal, folyton csak számítógépeztem vagy olvastam, nagyon gátlásos, félénk és visszahúzódó lettem, mindig az járt a fejemben pl ismeretlen emberek esetén is, hogy biztos ők is megvetnek, ocsmánynak tartanak, nevetnek rajtam. Próbáltam elkerülni minden olyan helyzetet, ahol emberekkel érintkezhettem volna, mert tudtam hogy beszólnának, kinevetnének és már utáltam azt az érzést.

A gimnáziumban azt hittem jobb lesz a helyzet, mert olyan helyre mentem, ahova cigányok nem kerülhettek be, de ott meg elég sok gazdag családból származó, beképzelt sznob osztálytársam volt, akik szintén elég sokszor nyíltan beszóltak, kicsúfoltak, lenéztek, pláne hogy már majdnem 190 cm voltam a gimi elején és továbbra sem volt képes lépést tartani a testem a növekedéssel, ráadásul nem is tudtam mit kellene tennem (sport, étkezés stb.). A gimnáziumba pedig vonattal jártam faluról, mivel egy közeli kisvárosban található, a vonaton pedig továbbra is találkoztam cigányokkal és bunkó emberekkel, akik ezúttal is gúnyneveket alkottak számomra, meg ha tehették lökdöstek, megfélemlítettek, kellemetlen helyzetbe hoztak szándékosan mások előtt pl. lányok előtt, aztán pedig együtt röhögtek rajtam hangosan. Ezek után már tényleg kerültem minden "nyilvános szereplést" (ha tehettem), nem akartam emberekkel érintkezni, társaságba járni, ismerkedni, mert féltem hogy ismét csak kinevetnek, megaláznak nyilvánosan és mivel már semmi önbizalmam nem volt, utáltam is magam hogy miért kellett egy ekkora ronda szerencsétlenségnek egyáltalán megszületni, akit mindenki utál és megvet.

Közben elváltak a szüleim is ahogy említettem korábban, aztán édesanyámmal és testvéremmel elköltöztünk egy távolabbi, nagyobb városba, de én nem mertem iskolát váltani, mert féltem hogy ott megint én leszek az elsődleges célpontja mindenféle gúnyolódásnak, bántalmazásnak, inkább maradtam a jól megszokott helyemen, ahol ugyan továbbra is napi szinten b**tattak, de már felkészültem ezekre és tudtam mire számíthatok. Tehát 2 évet úgy húztam le hogy elég sokat utaztam iskolába minden nap, meg nagyon rosszul álltunk anyagilag is, nagyon szegények voltak, rosszul is éreztem magam abban a gazdag közegben, ami a gimnáziumot jellemezte, ráadásul ott mindenki annyira tökéletesnek tűnt, csak én voltam a fogyatékos fekete bárány.

A gimit végül elvégeztem 19 évesen egész jó eredményekkel, persze a társasági életem nulla volt, nem voltak barátaim, nem volt barátnőm, nem jártam soha sehova, ráadásul rettenetesen visszahúzódó, félénk, önbizalomhiányos, depressziós gyerek voltam.

Nem tudtam hogyan legyen tovább, a szüleim javasolták menjen egyetemre, viszont nem tudtam mit tanuljak ott, mi érdekelne igazán, miben lennék jó. Az önbizalomhiányból és önutálatból fakadóan a keményebb szakokról letettem, mondván úgysem sikerülne, hülye és béna vagyok hozzá, a rajzolás miatt mérnökire sem mertem menni, sok helyre nem volt elég pontom államihoz pl. közgazdászra, ráadásul a közegtől is előre rettegtem, hogy majd egyetemen is ki fognak pécézni maguknak, aztán majd megállás nélkül szívatnak, cikiznek, megaláznak, emiatt nem szerettem volna kolis lenni, nagyon távoli városba menni. Végül egy félévet követően mégis kolis lettem, amikor láttam, hogy egyetemen már nem nagyon foglalkoznak velem, pontosabban csak levegőnek néznek inkább, de nem kezdenek el gúnyolódni. Viszont egy nagyon semmirekellő, haszontalan szakra sikerült mennem (ebbe annyira előzetesen nem láttam bele, mivel semmilyen élettapasztalatom nem volt ezen a téren sem), amit 3,5 év alatt sikerült elvégeznem (ekkora ugye 22 éves voltam). Az egyetem alatt már volt néhány barátom, eljártam gyakran bulizni, szórakozni, de itt már átestem a ló túlsó oldalára, mindent be akartam pótolni ami a gimiben kimaradt, eléggé rászoktam a piálásra is és csak azzal a szűk társaságommal tartottam a kapcsolatot, akikkel együtt buliztam mindig. Ja és egyetem elején elkezdtem sportolni, szóval a sovány korszakom is elmúlt, emiatt sem kaptam már beszólásokat.

Viszont nagyon beleszoktam abba az életmódba, hogy mindig csak buliztam a haverokkal, ráadásul a szak könnyű volt, nem kellett sokat tanulni, gyerekjáték volt elvégezni 3 év alatt. Amikor azonban elvégeztem, ismét nem tudtam mi tévő legyek, a közeg miatt mindenképp maradtam ott, viszont ezzel a szakkal munkát nem lehet találni és nem volt folytatása sem azon az egyetemen MSc képzés formájában. Ekkor már kicsit kijózanodtam és rájöttem, hogy mennyire elszúrtam az életemet és mennyire rosszul alakult minden. Végül fél évig nem csináltam semmit a végzés után, csak depressziósan magamba roskadva otthon ültem, munkát nem találtam sehol sem. Aztán pedig egy másik városban elkezdtem a mesterképzést, ami előzetesen jobbnak tűnt, keményebb is volt jóval, azt hittem azzal már "helyrehoztam" a rossz pályaválasztást és el fogok tudni vele helyezkedni, nagyon sokat is tanultam már akkor, de aztán kiderült ezzel is ugyanúgy mellé fogtam és nem lehet vele kezdeni semmit, tehát feleslegesen ment el ismét 2 év tanulásra (ezzel együtt már 5,5 év telt el az egyetem kezdete óta és nem rendelkeztem használható végzettséggel).

Persze azt is elvégeztem, de nem tudok egyik diplomával sem kezdeni semmit és visszazuhantam a kiinduló állapotba, megint elesett, depressziós, magányos, önbizalomhiányos vagyok, fogalmam sincs mit kezdjek az életemmel, nincs már pénzem sem, továbbra is magamnak való, félénk, visszahúzódó vagyok, így még állást is borzasztó nehéz találni (szakmán kívül is), hiszen emberekkel is alig merek kommunikálni, annyira mély nyomot hagytak a múltbéli sérelmek, bántalmazások, hiába volt közte az 5,5 éves egyetemi közjáték, mintha semmi sem változott volna, semmivel nem lettem előrébb, megint nem csináltam semmit évekig és úgy érzem ebből az állapotból már nem tudok szabadulni, hogy haszontalannak, feleslegesnek, bénának érzem magam, akit az emberek csak megvetnek és kinevetnek.