Ti hogyan élitek meg a mániás depressziót?

Ez a 16ik évem. Teljesen kifacsart, ugyanakkor mókás, milyen erőssé nevelt. Amin mások sírnak, az már rég el se éri az ingerküszöbömet.

Mániás időszak. Hm. Végül is szeretem, olyankor minden sokkal szebb és jobb, vidám és aktív vagyok, viszont folyamatosan konganak a vészharangok, mert tudom, hogy mekkorát fogok zuhanni belátható időn belül és aztán jön a breakdown. Úgyhogy egyszerre jó és rossz ez az állapot. A környezet meg csak annyit észlel hogy sokkal barátságosabb és viccesebb vagyok. Aztán nem sokra rá búvalb*szott.

Mára már ott vagyok, hogy nem is érdekel. Olyan, amilyen. Belefáradtam, és nem tudom irányítani így csak beletörődök és hagyom.

Mondták nekem és meg is fogadtam tanácsként... Az örvény ellen ha küzdesz, annál tovább tart. Ha hagyod magad lehúzni, hamarabb kiérsz az alján. Úgyhogy én így viselem el. Konkrétan sz*rok bele. Ha (túl) jó kedvem van, ha kötelet fonnék. Nem számít.

Mostanra már meggyógyulni sincs motivációm. Majd egyszer vége lesz, valahogy, valamikor.

Amíg viszont nem vagytok ilyen mélyen...küzdjetek! Amíg van egy pici kis erőtök és hitetek, vágyaitok, bármi amibe tudtok kapaszkodni..ne adjátok fel! Az én példám a rossz. Ne kövessetek.