Mihez kezdjek most az életemmel?

Szerintem nagyon sok ember érzi magát így néha. Nekem is vannak hasonló problémáim (hormonzavar), és még sajna soksok embernek:(

De nézd a dolgok jó oldalát:) Van egy társ melletted, és ez csodálatos dolog. Ha ő elfogad téged, próbáld meg te is elfogadni magad. Tudom, nagyon nehéz a bántó szavakat nem meghallani, de próbáld meg:)

Nincs vmi olyan elfoglaltság, amit szívesen csinálnál? Sport pl? Egy edzőteremben is biztosan lehetne ismerkedni:) Vagy olvasgass, járj el moziba, színházba, koncertekre, vagy ami érdekel:)

Én bár srác vagyok,de én is gyakran érzem úgy hogy egyedül vagyok a világban!Engem amiatt gúnyoltak sulikban,munkahelyeken mert van egy kis szemtengelyferdülésem és hallottam,hogy a hátam mögött kibeszélnek ez miatt..,pedig nem tehetek róla:( Emiatt ismerkedni se bnagyon merek lányokkkal mert ők is szóltak már be és az önbizalmam a béka segge alatt...

Amúgy nem vagyok rossz képű és kondizással próbálom kompenzálni ezt a problémámat,hogy legyen egy csöpp önbizalmam!De már úgy vagyok,ha beszólnak vagy a hátam mögött kibeszélnek akkor levegőnek nézem azokat az embereket nem léteznek számomra!!Pedig jó lenne egy szép leányzóval kapcsolatot teremteni,de amig nem fogadom el magam addig nehéz lesz,de dolgozok az ügyön hogy elfogadjam magam,csak mikor kapok egy beszólást kicsit meginogok...

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiúcska, legyen a neve mondjuk Pál. Palikát látszólag rendes szülők nevelték, elmondták neki, hogyan KELL viselkedni, hogyan KELL mindenkinek benyalnia magát a környezetében, hogy végül mindenkivel jóban lehessen, sok „barátja” legyen, és élhesse a látszólag boldog életet, melyet a szülei is. Hiába érezte Palika néha, hogy az a minta, amelyet szülei erőszakolnak belé, messze nem őszinte, de mivel mindenkinél ezt látta környezetében, elfogadta e hazugságokat, s magáévá tette. Elvégre csak nem lehet rossz, ha mindenki ilyen.

Így éldegélt „boldogan” Palika, míg egy szép napon homokszem került a gépezetbe. Palika észrevette, hogy bár ő kisfiú, mégis olyan lányos mellei vannak. Ezt furcsának találta, és nem is tudta feldolgozni, hiszen az ő világában nem létezhetett ilyen abnormális dolog, nem lehettek ilyen szintű problémái, mert ő sosem akart olyat, hogy valakinek/valaminek ne feleljen meg. Márpedig egy férfi ilyen kis cicikkel nem felelhet meg. Ugyebár a szülei jelentették számára hiteles mintát, tőlük kért tanácsot. Érezte, hogy az lenne az őszinte megoldás, hogy elfogadja: ő nem egy Isten, nem felelhet meg mindenkinek, mellei vannak, és jobb lenne, ha mindenki előtt felvállalná ezt. De mit mondott a szülő? „Ugyan, Palikám, nincsenek is melleid! Ne hülyéskedj, hát ilyen buta vagy? :D:D” Röhögtek a képébe, amire jó kiskutyaként a válasz is röhögés volt, és ugyanígy röhögött, mikor mások kiröhögték, miközben irigykedve nézte a többi fiút, akinek nem voltak mellei. Így ment ez egy darabig, lassan megszokta, hogy ő egy ilyen csicska, de persze sosem vallotta be magának, csak úgy ott lebegett a felszínen.

Teltek-múltak az évek, Palika épphogy betöltötte a 17-et. Ekkor újabb furcsa dolgot vett észre: bizonyos helyzetekben remegtek a kezei. A szüleihez nem mert menni, mert csak kiröhögték volna, vagy ráfogták volna valami nevetséges dologra, gondosan ügyelve arra, hogy az ő sérthetetlen életfelfogásuk ne szenvedhessen csorbát. Benne pedig annyi feszültség gyülemlett fel az évek során történő folyamatos megfelelési kényszertől, hogy nem bírta elviselni a legkisebb megaláztatást sem. Elfojtotta indulatait, azonban a remegés az idő múlásával erősödött és csak erősödött. Ezt észrevették a barátai is, akik természetesen ezt nem fogadták el, hiszen hogy illett volna bele a manapság divatos „de kemény vagyok” ifjúsági kultúrába. Ezért nem voltak már barátai, alig beszélt valakivel, ha beszélgettek is vele, az is annyiból állt, hogy megalázták, de persze csak úgy „barátian”, ezért ő azon is röhögött. Az ördögi körből pedig látszólag nem volt kiszállás.

Ma Palika 21 éves. Egyetemre jár. A kézremegéséből lábremegés lett, az arcizmai is rángatóztak néha. 1 évig tartott, mire alaposan megvizsgálták, s egyetlen lehetőség maradt: a folyamatos stresszelés az ok. A végzetes ok. Palika gyógyszereket szed 21 évesen is, mert ezen a problémán máshogy már nem lehet javítani. Napjai nagy részét egyedül tölti. Egyedül, és nem magányosan. 18 évesen megtanulta mi a magány, és változtatott.

Palika ma mosolyogva, a belső békét megteremtve sétál végig az utcán. Nem fél az emberek szemébe nézni, mint régen. A legtöbben utálják, azonban tudja, hogy ő a helyes úton jár, és onnan tudja, hogy ő már volt a rossz úton, és még egyszer nem szeretne oda visszatérni. Néha még eszébe jut: mi lett volna, ha 17 évesen ébredek minderre rá? Akkor nem remegnék, nem lenne ennyi egészségügyi problémám? De rögtön tudja a választ, mely úgy hangzik, hogy az ember mindaddig inkább fetreng a saját sz*rában, amíg nem kap egy hatalmas pofont az élettől.

azt a k*rva mennyi tl,dr komment, meg kérdés.

de válaszom a főkérésre: dobd el.

A válasz írója 81%-ban hasznos válaszokat ad.

A válasz megírásának időpontja: ma 01:38

Ez tetszett!:)

22:56 vagyok. Kötekedés nem áll szándékomban, viszont nagyon nem mindegy, milyen szándékkal írtad, amit írtál.

A, Bizonytalannak érzed magad, és megerősítésekre, pozitív visszajelzésre van szükséged.

B, Ténylegesen a megoldást keresed.

Gyakran követik el emberek azt a hibát, hogy a B-re reagálnak, pedig csak az A-ról volt szó. Ilyenkor egy jó szándékkal adott válasz is eshet rosszul annak, aki kérdezte, és így pont fordítva sül el, mint a segítő szándék.

Kiváncsi voltam a reackciódra, és most úgy látom, te az A eset vagy. B esetben nem arról győzködtél volna, hogy nem utálsz, vagy hogy egy teljesen más helyzetben indokoltak az érzelmeid, hanem követelted volna a választ.

Az látszik, hogy keresed a megoldásod, és ezt nagyon jól teszed, de még nem vagy felkészülve, hogy tanácsot fogadj el. Menj tovább az utadon, és bízz magadban.