Vajon normális vagyok?

A napokban a test érem elmesélte, hogy hangokat hall otthon, síró/nevető lányt. Sokáig elfeledkeztem a saját dolgaimról, de ez előhozta belőlem, és érzem, hogy több év után talán vissza fogok esni.

Nagyon kicsi korom óta félek a sötéttől, betegesen. Nem szeretem a sötét helyeket, mert beképzelem, hogy valami van ott, ami arra vár, hogy elkapjon és végezzen velem. Gyakran nem emberről van szó.

Már olyan általános iskola 2. osztálytól fogva olyan gimnázium 3. évéig kizárólagosan csak úgy aludtam, hogy az ajtót becsuktam, és az össze testrészemet elfedtem takaróval, mert féltem, hogy valami majd megtámad és a kint maradt részeimet súlyosan megsérti. Továbba fontos volt, hogy a fejem semmiképp nem lóghat ki a takaróból, csakis a szám, hogy ne a használt levegőt lélegezzem be, a szemeimet nem engedtem. Féltem, hogy este olyat látok, amitől halálfélelmem lesz.

Elalvás előtt mindig letakartam az olyan helyeket, ahonnan veszélyt éreztem pl. két szekrény között vagy szék alatt, mert hogy onnét is figyelhet valami engem.

Soha de soha nem közlekedtem sötétben. Csakis úgy mentem le wcre, hogy előbb csukott szemmel felkapcsoltam a villanyt a szobámban, majd annam fényében(szó szerint) felkapcsoltam a folyosón is.

Elmentem wcre vagy inni enni, aztán visszafele ugyanígy csak a fényben maradtam.

A padlás ajtaját mindig zártam, nehogy onnan is lejöjjön valami és bántson minket..

Sokszor hallottam hangokat, amiket a tesóm nem. Többször beszélgetéseket, de tompák voltak és nem értettem őket.

Azt hittem, hogy a szomszédok szórakznak, de amikor odamentem a falhoz nem hallatszott semmi sem, nem értettem, hogy ez mégis mi. Többször frekvencia szerű vagy sípoló hangokat hallottam, jellemzően elalvás előtt.

Sajnos ennél durvább dolgok is voltak a fejemben, amivel talán ma is küzdök néha..

Szóval ha valamit nem akarok elképzelni, akkor csak azért is elképzelem.

Pedig nem akarom, mert fáj nekem nagyon, de akkor is muszáj. Sokáig azt hittem, hogy ezeket azért erőlteti a fejem, hogy szembenézzek velük, de nem erről van szó. Csupán bántom magam, indokolatlanul.

Dolgok, amiket régebben valamiért elképzeltem..

Kérlek ne nézzetek emiatt betegnek.

Elképzeltem véletlen, hogy az egyik szülőmnek félbe van vágva vízszintesen a feje, látszik az agya, véres nagyon.

Nagyon szeretem az anyukám és apukám, nem tudom miért képzelem el ezeket. Amikor pedig nem akartam belegondolni, akkor egyre erősebben láttam a fejemben ezeket. Volt, hogy más valakikkel képzeltem el. Meghalnak, különös kegyetlenséggel. Szétfolynak, látszanak a beleik.. Az elsőre konkrétan emlékszem, az volt az egyik leghosszabb ideig megmaradó.

Tűfóbiám van. Gyűlölöm a tűket egyébb okokra visszavezetve.

Rengetegszer elképzelem, hogy beleesek egy nagy tűvel telo tartályba vagy megszúrkálnak.. nem tudom, miért.

2017-ben kényszergondolatokkal(OCD) diagnosztizáltak. A gondolatoknak beteg témája volt, ezt nem akarom megírni. A lényege, hogy olyas valamit akartam elhitetni magammal, ami nem igaz. Próbáltam rájönni, hogy az vagyok-e, vagy sem.

Számtalanszor akartam abban az időben öngyilkos lenni.

Frontin és anafranil gyógyszer segítettek, már nem szedem őket, kényszergondolataim sincsenek már.

Beszélek magamban.

Nem más hangokkal, hanem csupán eljátszok szituációkkal. Menő srácot, miniszterelnököt, gyártulajdonost, meggyilkolt személyt, híres személyt. Az a baj, hogy sajnos hangosan is. Olyan, mintha interjút adnék. Észre sem veszem. Mondjuk videóban látok valami vicces mondatot embertől, és én is eljátszom a szituációt.

Ez nem is olyan vészes, ha belegondolok. Inkább csak kreatívnak gondolnám ezt. Most pártvezért szoktam játszani, eljátszom milyen lenne, amikor majd kérdeznek tőlem valamit stb. Csak ezt magamban nem tudom csinálni, csak hangosan jó. De úgy meg mások is hallják és kínos/megalázó lehet számomra.

Szóval félek, hogy nem vagyok teljesen normális.

Valójában én is észrevettem, hogy néha érdekes vagyok.

Van, amikor iszonyat kedves vagyok, pl. idős emberekkel, ha látom, hogy ők is kedvesek.

De van, amikor iszonyúan bunkó is vagyok, de nem tudom, hogy miért.

Lökdösődöm buszon, metrón.

Próbálom visszafogni magam.

Egy szó, mint száz: félek, hogy nem vagyok normális.

Ma már a fentiek nem mutatkoznak, csak a magamban beszélék, eljátszás. Az mindig jelen volt.

Félek, hogy komolyabb mentális betegségek is kialakulhatnak nálam.

Lehetek még normális? Megint menjek pszichiáterhez?