Vajon normális, hogy így érzek?

Az a helyzet velem, hogy még csak 20 éves vagyok, de kb mióta az eszemet tudom mindig csak nosztalgiázok magamban. Tudom picit furcsának tűnik, de próbálom ezt leírni, hogy nálam ez mit jelent. Szóval annak idején mikor befejeztem az általános iskola alsó évfolyamait nagyon szomorú voltam, hiányzott az alsós tanárnőm, meg kezdtem a gyermekkorból kvázi kinőni. Aztán hamar megszerettem a felsős létet az általános suliban, imádtam a tanáraimat, meg ők is engem. Aztán jött a váltás, a gimnázium. Komolyan titokban sokszor sírtam a váltás nyarán, hogy nekem el kell hagynom az általános sulit. 4 évig míg gimibe jártam minden reggel el kellett mennem az általános előtt és mindig összeszorult a szívem, hogy oda én már nem mehetek többé. És minduntalan a régi iskolás emlékek jártak és ma is járnak a fejemben. A gimnáziumot nem szerettem annyira, bár ott is elég jó tanuló voltam, de a tanáraimmal nem sikerült olyan kapcsolatban lennem, mint régen. Bár az utolsó évre már volt amelyikkel jóban lettünk. Most már egyetemre járok és valahogy úgy érzem, hogy valami hiányzik. Egyszerűen nehéz elfogadnom most már azt is, hogy a gimnáziumomba sem kell visszamennem többé. Tehát nekem ezt jelenti a múltbéli dolgok nehéz feldolgozása, ha csak az iskolát nézzük. De folyton csak a múlt jár a fejemben, a kisgyermekkorom, a nagyszüleim, akik nagy része sajnos már nem él. Kicsit úgy érzem, hogy én a múltban élek, és ez kicsit kihat a mostani kapcsolataimra is. Mivel sokat rágódom a múlton, ezért sokszor felrovom néhány barátomnak a régi sérelmeket, amikre ők már talán nem is emlékeznek. Nekem az az érzésem, hogy ez egy kissé már kezd beteges lenni. Egyszerűen nem tudok elszakadni a múlttól és ezért nem tudom a jelent megélni tisztán. Miközben folyton a jövőmön aggódok. Nem tudom eldönteni, hogy ez normális-e vagy sem. Aki elolvassa az írja le legyen szíves a véleményét, mert kíváncsi vagyok. Köszönöm előre is.

20/F