Annyira elnyomtam az érzéseimet, hogy már nem is tudom mi is bánt igazán?

Édesapám 15 éven át alkoholista volt és minden nap rettegtünk azon, hogy hogyan állít haza.

Tehát rendszeres elnyomás alatt éltünk, én zárkózó típus lettem, nem fejlődtem jól érzelmileg, mindig a saját korosztályom alatt volt a komolyságom, ami miatt egyszer még ki is toloncoltak a baráti társaságunkból. (mondván, hogy nem vagyok elég komoly) Soha nem érzem magam fontosnak, félek az emberek között, tanulni soha nem tanultam és most abban a korban tartok, hogy ez a három dolog nagyon is fontos, de egyszerűen tehetetlen vagyok ezekkel szemben. Már egy pár éve édesanyám végre rávette magát, hogy eltüntessük apámat, de ekkor mi akik végig elvoltunk nyomva nem úgy lélegeztünk fel ahogy gondoltuk, hanem elkezdtük azt csinálni ami eddig is az életünkben a legjobb volt, a számítógépezést, csak itt már tömérdek órában, mert mikor apa hazaért mindig lecsuktuk. Sajnos így ugyan azt csináltuk, mint mikor apa is itt élt. SEMMIT. Az édesanyám a világ legjobb anyukája, erőn túl teljesít (gürizik 8 órában és még őstermelő is. Egész életében dolgozott, az élete felében csak is miattunk, mára túlterhelte magát a kezei is alig bírják már), de mégsem tisztelem, nem segítek neki semmit, egyszerűen kivagyok, ha valamit is csinálni kell. Legyen ez tanulás, takarítás, kerti munka stb. Időközben lett egy barátnőm, akivel el tudtam volna képzelni az életem. Ebben az a szép, hogy tudtam, hogy ő az igazi. (röviden annyit mondanék róla és rólunk, hogy mindenét szerettem, sosem veszekedtünk és közös jövőt terveztünk) Egy nap mikor elindultam hozzá (70 kilóméterre lakott és csak hétvégente jártam hozzá. Ott is aludtam mindig), szóval

odaértem a panelhoz és becsengettem nem jött válasz. (Telefonon nem nagyon beszéltünk, meg neten sem, mert sok lány barátom is volt, inkább főként azok és mindig róluk tudtam mesélni neki, úgy döntöttünk, hogy hétköznap nem beszélünk, mert ő nagyon féltékeny tipus) Szóval nem jött válasz, és vártam míg valaki kinyitja az ajtót, bementem csengettem, kopogtattam, de semmi. Kb 4-5 órát vártam, majd kijött a szomszéd és mondta, hogy autóbalesetük volt és, hogy csak az apuka élte túl. Elvileg a barátnőm azonnal meghalt, "anyósom" meg a korházban hunyt el. Nagyon összetörtem kiültem a parkba gondolkozni, majd arra jutottam, hogy megvárom az apukát. egy egész napot vártam kint a panel előtt, de nem jött. Majd barátnőm keresztanyja jött aki meglátott feküdni a padon és elmondta a dolgokat. "Apósom" miatt volt a baleset és a börtönben felakasztotta magát. Igazából nem tudom mit várok, ezeket még sosem mondtam el senkinek, csak most jólesett volna elmondani valakinek. Talán azért, mert ma veszekedtem anyával. Olyan dolgokat vágtam a fejéhez,

hogy ő a hibás mindenért, mert, hogy apával eddig tűrte és miatta vagyok ilyen. Aztán kitálaltam volna magamról mindent (ő csak annyit lát, hogy gépezek minden nap és semmit nem csinálok, tehát nem tudja a kis történetem, mert nem beszélek az érzéseimről senkinek soha) szóval ki akartam tálalni, de egyszerűen nem tudtam elkezdeni. Nem tudtam, hogy mi is bánt igazán.

Eléggé össze vissza írtam, mert még itt írásban is nehéz volt összeszedni a gondolataim, szóval bocsi. Mellesleg nem várok semmit tőletek csak úgy éreztem, hogy valakinek hallani kellene a véleményét.