Furcsa függőség egy baráttal?

Tehát, nincs sok barátom, hisz a pár éve elfajult szorongásom, depresszióm és egyéb diagnosztizálatlan mentális problémáim miatt elég szociálisan izolált lettem, az addigi tágabb baráti körömből is rengeteg embert ellöktem magamtól akarva-akaratlanul. Körülbelül egy éve ilyenkor nagyon rosszul voltam lelkileg. Aztán egyszer csak elkezdtünk összemelegedni egy lánnyal az osztályból, akit addig nem igazán ismertem és nagyon hamar nagyon jóban lettünk és kötődni kezdtem hozzá (ami elég furcsa, hiszen nagyon nehezen bízok meg az emberekben). Egy ideig még ugyanabban a depressziós epizódban tocsogtam - szuicid gondolatok jártak a fejemben 24/7 és ezek rengeteg pánikroham-szerűséget váltottak ki belőlem. De egy idő után már elviselhetővé vált minden, ahogy egyre jobban megismertem az említett lányt. Hatalmas befolyással volt az érzelmeimre, a hangulatomra, de még a személyiségemre is meg a viselkedésemre. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy nincs olyan perc, amikor ne rá gondolnék. Volt, hogy hosszabb időintervallumokat töltöttem azzal, hogy csak a telefonom képernyőjét bámultam, várva egy tőle jött üzenetre, gondolkodva egy kifogáson, hogy írhassak neki, vagy csak azzal, hogy visszapörgettem a beszélgetéseinket, közösen töltött időnket a fejemben. Arra a következtetésre jutottam, hogy szerelmes vagyok belé. Nem, nem vagyok leszbikus/bi/pan/stb. Nem mintha bajom lenne vele, de sose éreztem úgy és tudom is, hogy én nem az vagyok. De erre akkor nem is gondoltam. Akárhányszor azon kaptam magam, hogy akaratlanul is rá gondoltam, ráfogtam arra, hogy ‘ja igen, mert szerelmes vagyok XY-ba’. Sosem vonzódtam hozzá fizikailag, csakis csodáltam az elméjét, a szókincsét, a beszédstílusát, meg úgy ‘en bloc’ az egész jellemét. Egyik délután elmondtam neki hogy érzek iránta, de múlt időben beszéltem az egészről, mert akkor már eléggé megkérdőjeleztem az érzéseim hitelességét. Teljesen okés volt vele, nem változott semmi a kapcsolatunkban, csak annyi, hogy abban a pillanatban, ahogy kimondtam a számon, hogy ‘szerettelek’, tudtam, hogy ez nem stimmel. Ezután ugyanúgy megmaradt az a bizonyos obszesszív érzésem vele kapcsolatban, de már nem bújhattam a szerelem gondolata mögé. Egyszer csak elkezdtek társulni más érzések is, vagyis inkább felerősödni, hisz addig is megvoltak bennem, csak nem olyan intenzíven. Ekkor már minden nap beszéltünk iskola után is, de ő nem mindig válaszolt időben, hiszen én sose tanultam otthon és barátom se volt sok, ő ezzel szemben kiváló tanuló volt, nagyon szorgalmas és mindemellett valamennyivel szociálisabb személyiség nálam. Nem tudtam lerázni azt a furcsa érzést, ami azokban a pillanatokban eluralkodott rajtam. Elárultnak éreztem magam és úgy hittem már nincs is szüksége rám. Egyszerűen utálattal telt meg a szívem, amikor rá gondoltam. De másnap, amikor találkoztunk a suliban és elkezdtünk beszélgetni, kis idő múltán megint ugyanaz a pozitív érzés itatott át. De mikor hazaértem a suliból, azonnal elöntött a bűntudat és az undor magamtól. Nem értettem miért is barátkozna velem egy ilyen lány, hisz nyilvánvalóan rossz ember vagyok. És ez az önutálat csak fokozódott, amikor egyre manipulatívabb technikákat találtam ki arra az esetre, ha ignorálna. Tegyük fel, hogy egy nap írok neki egy üzenetet és megnézi, de nem válaszol. Tudom, hogy valószínűleg csak szimplán elfoglalt, de elkezdek teorizálni. Persze, hogy nem válaszol, hisz nem is kedvel. Miért is kedvelne? Túl hülye vagyok. Biztos túl furcsa vagyok. Stb. És ilyenkor kétségbe esek és kitalálom, hogy írok neki valami olyasmit, amire tudom, hogy biztos válaszolni fog. Tehát megírom neki, hogy visszatértek a szuicid gondolataim/késztetéseim és nagyon rosszul vagyok. És ez beválik, válaszolt. Ezután mindig ezt a módszert alkalmaztam, ha ilyen helyzet volt. Sőt, elkezdtem újra verni a csuklómat és a fejemet is, félig, mert ezt ő is látta és így az aggodalom közelebb sodorta hozzám, félig pedig, mert utáltam magamat, amiért ezt csináltam. Tényleg szomorú voltam, de ezen főleg az rontott, hogy így bántam a legjobb barátommal. De egyszerűen nem tudtam szabadulni attól a szörnyű gondolattól, hogy valaha is elveszíthetem. Ezért ilyen abszurd módszerekkel próbálkoztam magam mellett tartani. Reménytelennek éreztem magam, még mindig annak érzem magam, de most éppen valamennyivel jobban vagyok, ezért írom ezt le. Megint visszatértek ezek a gondolatok, amikor egyik nap közölte velem, hogy nem jön be a suliba és egyedül kell lennem egész nap. Kétségbe estem és megint akaratlanul is elkezdtem utálni emiatt őt. Aztán persze jött az önutálat, önsajnáltatás, újabb epizodikus önutálat, blablabla...

Szerintetek mit kéne tennem? Van itt valaki, aki hasonlóval küzd/küzdött valaha?

17/L