Nem szeretek élni, de meghalni sem akarok?

Több éve ugyanazok az érzések keringenek át rajtam. Pánikbetegségem szociális helyzetekben előjön. Előttem a munkakeresés is és mindentől csak rettegek és nem akarom csinálni. Belül gyereknek érzem magam. Ugyanakkor nem látom értelmét a létezésünknek. Sok dolognak sem. Ha valakit nagyon megszeretek, előbbutóbb féltékeny leszek rá és vagy ellököm magamtól, vagy hasonlók történnek. Ostobának érzem magam erre a világra. Mindent megunhatónak tartok. Amit meg szeretnék elérhetetlennek. Vagy nem is szeretnék úgy nagyon semmit. Nehezen törődök bele, hogy ez az élet rendje, hogy dolgozzunk 8 órában, aztán utazni is kell. Nem tudom van e miért. Egyszer úgyis vége. Vagy 6éve visszatérő gondolatok ezek. Elkezdek spirituális életre térni, aztán elgyengülök és elkap a nihilizmus és a mindennek értelmetlensége. Néha elég egy lehülés és előtte való napokban kezelhetetlenek az érzelmeim. Egy hullámvasút az egész kedélyállapotom. Folyamatos fáradtság... Úgy érzem, hogy a lelkem rossz világba került. Meg szeretnék halni, de ugyanakkor nem. Lehet ez az egész csak egy próba, hogy ide raktak? Miért élünk egyáltalán? Minden egymásra épül és kiszolgáltatva élünk. Elmerülünk a saját kis apró örömforrásaninkban. A legtöbb ember meg már tényleg csak elmerül és nem is jut a felszínre vissza, hanem géppé változik. Nem tudom... Lehet csak álmodom.