Szeretnék gyereket de egyszerűen nem megy?

27 éves vagyok a férjem 30.

Körülbelül 10 éve generalizált szorongással diagnosztizáltak. Tünetmentes lettem pár hónap gyógyszeres kezelés után, viszont nehéz helyzetekben, sokszor újra elő jön rajtam a szorongás, van amikor gyógyszer nélkül elmúlik, van, amikor ismét gyógyszeres kezelésre van szükségem. de ez ritkább. A férjemmel 11 éve vagyunk együtt, nagyon szeretem őt, el sem tudnám képzelni nélküle az életemet.

Mivel már másfél éve jól voltam, semmi szorongás, semmi félelem érzet, úgy döntöttünk jöhet a baba. Ez tavaly augusztusban volt. Már az első pár próbálkozás után visszatért a pánik, rettenetesen féltem tőle, hogy teherbe estem. Annyira bepánikoltam, hogy ismét a gyógyszerhez nyúltam, de szerencsére nem estem teherbe. Ismét pár hónap alatt rendbe jöttem, majd januárban úgy gondoltuk, hogy már biztos megbarátkoztam a terhességgel, próbáljuk meg újra. Nem is kell mondanom, már az első alkalom után megijedtem, hogy nem akarok gyereket, nem akarom ezt az egészet és rohantam esemény utáni tabletta után. Szerencsére nem lettem terhes, majd egy hónapon keresztül mondogattam magamnak, hogy a terhességgel nem lesz semmi sem más, nem kell féljek, ne aggódjak, nem fogok szorongani alatta, hiszen csak a hasam fog nőni, semmi baj nem lesz, így márciusban újra neki láttunk a babának, semmi szorongás, félelem nem jött. Teltek a napok, vártam, hogy teherbe essek és most május végén pozitív lett a teszt. Amint megláttam a második csíkot pánikba estem. Istenem én ezt nem akarom, ismét a félelem lett úrrá rajtam, de tudtam nem tehetem, hiszen gyereket várok. Próbáltam elnyomni magamban a szorongást, de ahogy jöttek a terhességi tünetek egyre rosszabbul viseltem. Elmentem a pszichiáteremhez, hogy segítsen, mert én ezt nem bírom, egyszerűen beleőrülök a félelembe. Ajánlott pár stresszkezelő technikát, de ugye gyógyszert nem írt a baba miatt. Teltek a napok, egész nap rosszul voltam, a terhességi tünetek is gyötörtek, és a szorongás is. Ahogy jött az étvágytalanság, hányinger, csak további szorongásra adott okot, minden percben attól féltem, hogy elhányom magam. Belegondoltam, hogy én még annyira nem érzem készen magam egy babára, még a betegségemmel sem tudok megküzdeni egyedül, hogyan tudnék felelősséget vállalni olyasvalakiért akinek én jelentem a biztonságot, amikor még azt se tudom, hogy jöjjek ki a mély pontról. Nem így akarok terhes lenni, nem így akarom élni az életem. Fiatal koromban annyiszor elképzeltem az életem, mikor siklott ki így? Mikor lettem olyan, aki mindentől fél?

Csak feküdtem az ágyon és nem tudtam, hogy fogom végig csinálni ezt, amikor elkezdtem görcsölni, majd a görcsből vérzés lett. Azonnal mentünk a kórházba, ahol az orvos megállapította, hogy spontán vetélés történt.

Összetörtem. Nem csak a baba elvesztése miatt, hanem azért is, mert tudom, hogy nem leszek képes ismét terhességre adni a fejem, mert most már tudom, hogy nem csak annyi, hogy nőni fog a hasam, hanem rengeteg olyan tünettel jár, amit én nem bírok elviselni a betegségem miatt. Egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy terhes legyek. Nem bírom elviselni azt, ha nem érzem jól magam, mert egyből jön a szorongás. A férjem ebbe nem törődik bele, azt mondta, hogy elkezdek járni az orvoshoz, meggyógyulok és próbálhatjuk újra, de én ezt nem akarom. Nem akarok terhes lenni! Szeretnék gyereket, bár én még ezzel is várnék, úgy érzem én erre még nem készültem fel és könyörögtem neki, hogy ha meggyógyulok, vágjunk bele az örökbefogadásba, addigra én is jobban megérnék erre. Szeretnék gyereket, mert mindig is úgy gondoltam, hogy lesz gyerekünk és tudom, hogy férjem mennyire jó apa lenne, de egyszerűen annyira félek a terhességi rosszullétektől és a szüléstől, hogy nem merek saját gyereket vállalni.

Nagyon félek, hogy erre rá fog menni a kapcsolatunk. :( Én viszont nem akarok nélküle élni! Hatalmasat csalódtam magamban, és rettenetesen szégyellem magam.

Azt még hozzá tenném, hogy a szorongásom tünetei az álmatlanság, félek attól, hogy nem fogok tudni aludni, félelem attól, hogy nem fogok tudni enni, és ilyenkor nem esik jól semmi, és alig van valami amit nagy nehezen meg bírok enni, és félelem, hogy meg fogok emiatt halni. A terhességgel pedig pont az a baj, hogy nem volt étvágyam, nem kívántam semmit, és egyből jött a szorongás, hogy nekem végem, nem fogok tudni enni, és ha jön a hányás, akkor amit nagy nehezen magamba tömök, az is ki fog jönni belőlem.

Nem tudom mit tegyek, amikor először diagnosztizáltak ezzel a betegséggel, azt hittem, hogy pár hónap és vége lesz, de könyörgöm, már 10 éve elő jön, ha nagyobb stressz ér, bár már most pár nap alatt kijövök belőle, ha nem a terhességről van szó.

Volt már bárki más hasonló helyzetben? Van remény?